Nagy Imre: Éj a pusztán

Csendes lett a puszta, fűszála se mozdul,
kicsillagzott égből esik rá a harmat,
pihennek az ökrök s a fáradt béresek,
s szépeket álmodnak az éj szárnya alatt.

Csillog a holdfényben a telemert vályu,
vizében kis bogár haldoklik a csendben,
beleszédült szegény – talán nászra repült -,
szép kis halott lesz majd a piros reggelben.

Szentjánosbogarak világolnak szerte,
mint pici mécsesek a fűszálak hegyén,
annak világolnak, aki most álmában
rejtett kincset keres a puszta közepén.

Lapulevél alatt cirpel a kis tücsök -
vidám kis zenésze a szép nyári éjnek -
hallgatják nótáját a jóllakott pókok,
s hálójuk szálain fényes gyöngyök égnek.

Alszik a lepke is a katáng virágán, -
ébren tán én vagyok a pusztán egyedül,
az én szemeimből elijed az álom,
amint egy nagy bagoly ide-oda repül.

Ha ott aludnék most a hodály árnyékán,
tudom, hogy rossz álom fojtogatná szivem,
s nem látnám az égnek lehulló csillagát,
mely a puszta fölött lobban el szelíden.

De én ébren vagyok, s őrzöm azok álmát,
kik mélyen alszanak a zord szalmavackon, -
elmondom majd nekik, mit dalolt a fecske
a hajnali fényben, a hodályablakon.