Nagy Imre: A pacsirta vére

Mezsgyefélen vérző pacsirta,
lépésnyire tőle a fészke,
agyonvágta szegényt a kasza,
s az arató órákig nézte.

Nem akarta, jaj, nem akarta! -
forró sóhajjal sírja a szél,
pacsirtavért hord most az élén
a kenyeret kereső acél,

pacsirtavért dongnak a legyek,
híznak most, a potrohuk dagad, -
de a Nap látja, és rácsókol
egy lángoló tüzes sugarat,

melytől elég a madár vére,
s egyenlő lesz a föld porával,
virág nő rajta, mely aratót
vígasztal majd mosolyával.

Vagy a vihar égig kavarja,
s egy zápornak lesz pár szép cseppje
pacsirtavér, mely az égből
visszahull talán a kezemre.