Nagy Imre: Szomorú fa árnyán

Szomorú fával találkoztam
a puszta ölén, nyári délben.
Lombja silány, árnyéka forró,
s az ágai nyögnek a szélben.

Magános fa, akácfa, fáradt,
virágait kotupor lepi,
s a puszta néma májusában
nem keresi fel soha senki.

Forró árnyán én vergődök csak,
s érzem, hogy jön rám nehéz álom.
Ez lesz tán az első álmodás
ezen a tücskös pusztaságon.

Szomorú fa, aki ültette,
talán a magyar sorsra gondolt.
Sziksós földben, daltalan pusztán
nem hoz buja, harsogó lombot.

Csak áll és vár szomorú csöndben:
vár szép tollú viharmadarat,
hogy az egyszer szállna csak rája
az aszályos, forró ég alatt.

Néha száll rá egy fáradt varjú,
mikor az ősz mindent letarolt.
Akkor ez a fa is nagyon bús, -
hisz öröme silány lombja volt.

Zsiványos kedvű őszi szelek
elrabolják a lombot tőle.
Messze viszik és szerteszórják,
ködbe, sárba és temetőbe.

Így nyáridőn viharjós tücskök
zengnek árnyán furcsa éneket.
A fa hallgatja csöndben, némán,
s kérleli a szigorú eget.

És vihart vár, amely kitörné,
hogy ne lenne a puszta csúfja, -
szolgaság földjén átok élni,
s az életet nagyon megúnta…

Az árnyán én, jaj, azt álmodtam,
hogy egy ágán egy kulacs lógott.
Vérem volt benne, s megitattam
minden szomjas tücsköt és pókot.