Pietro Metastasio: A dalnok búja

Álmokat és meséket költök. S a friss papírra
meredve látom már én: életre kél a rajzom!
Mi lelt, mi nem lelt hát? A költő íme sír: a
magam-költötte bánat megríkat, s megharagszom.

Ám ha nem játszik vélem művészet csalfa pírja,
bölcsebb vagyok talán úgy? és akkor végre vajjon
megnyughatom? Különb okon fakadna ríva
a szerelem s a bánat, csak mert hús-vér az asszony??

Jaj, nemcsak a hazugság, puszta álom,
amit leírok én! A félelem s remény:
az is hazug mind! s én káprázva járom

éltem tejútját, mely rezgő költemény…
Uram! ha enged majd e földi járom,
tedd, hogy megnyugodjam Valód kebelén.

/Ford.: Rónai Mihály András/