Reményik Sándor: Nocturne

Bolyongok kertünk fái közt,
Sötét van, mély sötét,
Csillagok ezerét
Ringatja csak a roppant, messzi bolt,
A szeptemberi éj
Kirakta minden diadémját.

Ó, bírhatatlan, fényes, tiszta kincs,
Amelyre nem lehet
Tenni véres kezet,
S rá szenvedéllyel vágyni,
Csak nézni és imádni!
Mily csend!
Csak gyönge szellő támad,
Ingatni egy-egy ágat.

Bolyongok kertünk fái közt,
Sötét van, mély sötét,
Csillagok ezerét
Ringatja csak a roppant, messzi bolt,
Most rámhajolt
Egy almafának ága,
Mintha megáldna.

A fák közt megrekedt a mély homály
S egy kurta pillanatra
Mintha belém nyilalna:
Hátha valaki orgyilokkal áll
A lomb között
És les,
Engem gyanútlant, halálra keres!

De nincs szívemben félelem,
Miért
Rettegni úgy e balga életért?
A gyilkos ha kitoppanna elém,
Megfognám szép nyugodtan a kezén,
És szólnék: nézd, mi kéj,
A szeptemberi éj
Kirakta minden diadémját.

És mondanám neki,
Hogy énrám tőrét hiába feni
S mutatnám neki,
Hogy ragyognak a néma csillagok!
S hogy én a csillagok
Vérrokona vagyok
S hatalma nincsen rajtam a halálnak,
Mert megbékéltem
A Mindenséggel,
És fenn az égen fények,
Vagy lenn a sárban férgek:
Énrám mindenütt csak rokonok várnak.

Szívemben nem a félelem,
A Csendnek óceánja van,
Mint alvajáró úgy megyek,
Oly balgán és oly biztosan.
Nem érzek semmi vágyat,
Simogatom a fákat
És elbolyongnék köztük hajnalig,
Ők felfognák a nekem szánt csapást,
Ők felfognák,
E kemény törzsű öreg rorkon-fák,
Hajdanán
Szelíd kézzel ültette ide őket
A nagyapám
S a sírból idáig ér a keze.

Ezek a fák
Ép oly régi rokonok,
Akár a csillagok
S a sír virágai.

Bolyongok kertünk fái közt,
Sötét van, mély sötét,
Csillagok ezerét
Ringatja csak a roppant messzi bolt.