Egyszer régen, ha jól tudom,
közvetlen a világ teremtése után volt, hogy a növények egy rengeteg nagy
erdőben összegyűltek királyválasztásra. Sokat tanácskoztak és törték a fejüket,
kit válasszanak meg királynak. A sok tanácskozás után végre abban állapodtak
meg, hogy az lesz a király, aki legmagasabbra nő köztük.
Még mindannyian mint kis magvak
feküdtek a földben: itt a mogyoró és bükkmagvak, amott makk és más virágmagvak.
A hó még takaróul volt kiterítve közöttük, hogy egyik se kezdhessen előbb nőni
a másiknál. Most számlálni kezdtek: „Egy!” Erre a langyos fuvalom indult meg.
„Kettő!” Esni kezdett, és elolvadt a hó. A magvacskák még egy frissítő, erősítő
kortyocskát vettek magukhoz, és nőni készülődtek. „Három!” Kisütött a meleg nap
a kék égen, hogy örömében valamennyi madár énekelni, a szúnyogok meg táncolni
kezdtek. Most valamennyi mag leveti felsőruháját és nőni indul.
A mogyorók szétpukkadtak, a
zabmagvak, a murok, mindannyian szétnyitották gyökerecskéiket és versenyezve a
föld fele kezdtek hajtani. Némelyek két levélkét hajtottak egyszerre, mások
csak egy zöld csúcsot. Még mindnyájan egyforma magasak, de most már az egyik a
másikat túlszárnyalni igyekszik. Oly nagyon szeretnének a növények királya
lenni. Naponkint egy arasznyival indulnak fölfelé, új leveleket és új virágokat
hoznak.
Már néhány hónap elmúlt. Mily
különbözők most a növények a versenyfutásukban. A kúszók és a babok két
embernyi magasságuak, a komló magasabb, ez lesz majd a király!
A füzek és a topolyák, a mogyoró és a
cserjék szintén embermagasságra nőttek. Legalább is udvarhölgyek vagy kamarások
lesznek az új királynál. A fiatal tölgyek és bükkök még aprók. Messze-messze
elmaradtak a többiektől. A folyondárok fehér magas virágai, a babok vérpiros
virágfüzérei királykoronákká alakulnak és bíborfényt vesznek fel. Szánólag
néznek az apró tölgyekre, amelyek mélyen alattuk állnak.
Még a fűszálak is magasabbak a
tölgyeknél. Ezek is azt hiszik, hogy valami állást kapnak az udvarnál. Csak a
moha viseltetik részvéttel a kis fácska iránt. Sokkal szerényebb, mint sem arra
törekednék, hogy a királyi koronát elnyerje. A fiatal törzset melegen,
barátságosan átöleli, a meleg napsugártól megvédi, vizet nyújt neki, ha
szomjazik.
Megint múlik néhány hét. A nap
későbben kél, és előbb nyugszik. Ekkor végük van a büszke virágoknak. A komló
és a folyondár rosszul kezdik érezni magukat, a babok halványak lesznek és már
nem állhatnak a maguk lábán. A fűszálak lekonyulnak, a virágok elhervadnak.
Havazni kezd. Semmi sem maradt fenn
a pompából, mint itt-ott egy száraz fűszál, melyet a szél maga elé hajt. De a
tölgy egy törzsecskét készített, bár mégis oly kicsiny, hogy a nyulacskák
át-átugorják, és alig ülhet még rá egy kis ökörszem, a levelei is barnák és
fonnyadtak, de a vesszőcskéken sok friss rügyecske van, melyek kemény, barna
páncéllal vannak körülvéve. Ilyen páncéllal ellátva képesek a legkeményebb
hidegnek is ellentállni.
A jövő évben a füvek és a
folyondárok a futóversenyt újból kezdik, a tölgyfácska is nagyobb lesz,
oldalvást új hajtásokat növeszt.
Így ismétlődik a verseny évről-évre.
Évről-évre magasabb lesz a tölgy. Mindig új ágakat és leveleket hajt: végre itt
áll sok év múlva, mint az erdő óriása. Törzsét néha több ember sem
nyalábolhatja át. Nagy, zöld koronát visel, és most már a tölgy az erdő
királya.
Mikor valamennyi növény a tölgy
előtt, mint királya előtt hódolt és meghajolt, akkor fent a magasságban egy
ágon is növényke nőtt ki.
Minden igyekezetével nyújtózkodott,
és amint csak lehetett terjeszkedett, de nem lehetett nagyobb egy arasznál, és
ez a kis növény nem más, mint a fagyöngy.
Ő akart király lenni. Ekkor
nevettükben csak úgy rázták a fák az üstökeiket, mert nagyon jól ismerték, és
tudták, hogy a feketerigó vitte fel oda a magvát.
Ezért ellenségévé lett a zöld
erdőnek és ahol csak tehette, a fák ágaiba kapaszkodott és kiszívta nedvüket.
A madarásznak fehér bogyóiból lépet
adott, mellyel a zöld lomb lakóit, a madarakat fogdossa.
Ezért senki sem állhatja ki, és az
erdész ott pusztítja, ahol találja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése