Tompa Mihály: Alföldi képek (részletek)

II.

Három nagy év után itt vagyok, itt vagyok…!
Vigan legel szemem és lelkem rajtatok
Régi ismerősök!
Édes emlékezet – mint méz a virágból -
Lesz azon órákból, melyeket itt töltök.

Régi ismerősim: a nyílt szabad róna,
És a zúgó nádas, mintha erdő volna:
A tavak és lápok…
Hol sárga liljomok, fehér nimfák nyílnak,
S a vadmadár fürdik, sir, kerepel, hápog.

A szél is az, eme láthatatlan szilaj mén,
A térség abroncsán amely vágtatva mén,
S felporzik utána
Hosszu vonalban a halvány, meleg homok,
Melyet futtában a légbe rugdos lába.

Itt legelő gulya és szétszórt karámok,
Miket a délibáb derékon átvágott:
Ott nem messze tölők,
A héja árnyékát űző komondorok,
A nyargaló csikós, mind jó ismerősök!

Ez a bokor liljom! mintha csak az volna,
Mely három év előtt! Folyvást nyit azóta
Karcsu szép virága?
Ah nem! az elhervadt: ráösmerni mégis,
Mint édes anyáról az ifjú leányra.

Bejárom a rónát, a tavak vidékét:
S mintha én is harmat- és mézporral élnék:
Hiven sorra nézem
A mező virágit, szorgalmas méh gyanánt:
S otthon érzem magam a kedves vidéken.

III.

De ködlik lelkemen mégis titkos bánat,
Melyből majd fekete, nehéz felleg támad:
S elborúl előttem
A szép vidék, mint egy fátyolos hölgy arca,
S utána elborúl kedélyem sötéten.

Hej ezelőtt, mint virágokat a lepkék,
Képzetem tarka szárnyakkal ellepték
A ragyogó képek:
Keresnem kellett a bánatos borongást,
A fényhez enyhitő, jóleső setétnek.

Sárga hinárvirág volt akkor bánatom,
Mely felűl hintázik, s alig áll a habon.
S a pillanat búja
Hajszál gyökerével fogódzott szivemre,
És nem szakadt belé, hogy kihajtson újra.

Most a bánat keblem mélyében örvényzik,
Nyugalmát elűzi s felrázza fenékig.
A táj elsötétűl…
Hasztalan keresek egy mosolygó képet
Az éjszín árnyakhoz felderitő fényűl.

A nyugvó nap máskor rózsaszin világa,
Mintha vért hintene a sík láthatárra:
A megmerűlt csónak,
A sás eltört kardja, s széthullott buzogány…
Lelkemhez fájdalmas hasonlatban szólnak.

Elhagynak a régi nyájas gondolatok,
Hánykódó elmémben bús képet forgatok,
S mint a néma bálvány,
Amelynek keblében nincs élet s verő szív,
Mozdulatlan állok a puszták határán.

És míg így merengek a bús gondolatban:
Mellettem a pásztor jó estét mond halkan,
Hisz a nap leszálla…
Jó földimnek arcán bús felleg vonúl át, -
Bánat, vagy fekete hajfürtének árnya…?

IV.

Este van, - a tárgyak képe lassan-lassan
Eltorzul, elvész a késő alkonyatban.
A zsibongó élet
Mint távozó galamb szárnya suhogása,
Csendesül…csendesül…majd álomba mélyed.

Ah én is álmodom, de álmam oly nehéz,
Mert sejtő lelkem a távol jövőbe néz:
Képedet, oh puszta!
Ősi szépségéből, vad költészetéből
Látom kivetkezve, látom ott kifosztva.

Hol most a nyeritő szilaj csikó vágtat
S úszkálni látszik a rengő délibábnak
Fehérlő vizében:
Elhallgat, kialszik az éjek varázsa:
A furulyaszó, a pásztortűz végképen.

És lelkem elborul, - s gyötrő bánatában
Számomra csupán e bús vigasztalás van:
Hogy addig nem élek:
Sok búbánat miatt megrongált sátorát
Levetközi addig a megfáradt lélek!