Tompa Mihály: Szőlőhegyen

Rövid éltét az ember
Csak bánattal élje?
Hajts ki, hajts ki örömemre
Szőlő venyigéje!
Gyönge hajnalszin piroslik
Most az uj levélkén:
Nedve csillogó, tüzes lész
Mint a déli napfény.

Ifjúságom gondtalan volt
S nem becsűle téged!
De most véled mindhalálig
Tartó frigyre lépek.
Hajlik a kor s kél az ember
Annyi búra, bajra!
- Amint vénül a fa, jobban
Szúr a tüske rajta.

A tavasznak nyár hevében
Fonnyad el virága:
Őszi dértől lészen a nyár
Gazdag lombja sárga:
Minden éket önfejéről
Bár az év letépett:
Meghagyá az aranyszemü
S rózsaszin gerézdet.

Fényes álmainkra gond jő,
A sziv tettre lobban:
Mindennel felhágy az ember
Végre kedvhagyottan.
S örömet ha semmiben már
Nem talál a jámbor:
A borongós őszre mégis
Marad – egy pohár bor.

Ritka seb, melyet begyógyit
A sors, aki vágta:
Ugy adá a bort, hogy abban
Lenne orvossága:
S bár a sebre ebben is csak
Rövid gyógyulás van:
Jól esik, hogy tartja édes
Meleg zsibbadásban.

Hajlik a kor, és borongva
Jő az est feléje!
Hajts ki, hajts ki örömemre
Szőlő venyigéje!
A bor lángja hogy derengjen
Az öreg bús kedvén,
Mint alkony fellegén a
Rápirosló napfény. –