...mindennapi kenyerünket
adjad nékünk ma...
Katona volt. Elbocsátották, s mikor azon a hideg, őszi napon hazatért falujába, nem várta senki. De mégis! Ott a lankás domboldalon, a lombtalan fák alatt kedvese sírja. Búsan fújdogált a szél, s zörögve táncoltak a levelek a sárga, összefagyott rögök felett.
Az elmúlt télen magas hó feküdt a földeken. Kedvese, az a nevető kis barna lány fáért ment az erdőbe. Mire visszatérőben elérte a falu szélét, már nagyon át volt fázva. Hiába húzódott a kemence mellé, hiába világított arcába a tüzelő fénye, mégis kirázta a hideg, és csak nem tudott soha többet fölmelegedni.
Szegény fiú, olyan keserű kétségbeeséssel nézett a sírra, elszorult a szíve. S mialatt kabátjának egy lelógó gombját gépiesen forgatta, újra föltűnt képzeletében a mosolygós leány, amint utolszor látta: kezében sarlóját lóbálva, ott a vadvirágokkal iratos rét közepén, a magas fű között.
"Vajon milyen lehet most?" - összeborzadt, azután elfordult, s nekiindult egy kis gyalogösvénynek, olyan lépéssel, mint mikor az ember nem tudja, hová menjen.
- Péter! De rég láttalak! Mikor jöttél haza? Kísérj el egy darabon, vagy itt is beszélhetünk, ha sietős az utad. Hová igyekszel?
Egy uradalmi tiszt állt meg előtte, s kezét barátságosan téve vállára, kérdőleg nézett szeme közé.
Péter megemelte kalapját, s lepillantva a száraz harasztra, halkan válaszolt:
- Én, tekintetes uram, én a kedvesem sírjától jövök.
- Azt látom, jó fiú, de hová indulsz? Az öreg Ancsó asszony, aki téged, senki fiát, magához vett s fölnevelt, meghalt, amíg odajártál katonáskodni. A viskóját bedöntötték a viharok, s romjai között most cigánynép tanyázik. Hol húzod meg magad éjszakára?
A fiú szemöldöke haragosan, dacosan rándult össze:
- Mit firtatja, gazduram, tudom, hogy jó az indulatja, de hát mégis rosszul esik bevallani, hogy nincs hová mennem. Idekünn hálok a temetőben, mert mint egy gazdátlan kuvasz, biz' Isten, nem fekszem be valamelyik pitvarajtóba.
- Hallgass ide! Becsületes embernek ösmerlek, szívesen segítenék rajtad. Az öreg János, az erdőkerülő beteg, nem tud szegény kimozdulni a szobájából. Nos hát, amíg föl nem épül, végezd te a munkát helyette: a napszámról meg éji szállásról is gondoskodom, csak nézz föl az urasági udvarba. Ha kedved tartja, holnap már kerülhetsz. Áldjon Isten!
- Fogadj Isten! - szólt a legény, s hálásan nézett a távozó után.
* * *
Ünnepélyes, csendes volt körülötte a táj...A messze fehér síkban mintha elaludt volna a falu. Szalmatetős házacskái fázósan húzták magukra a hóbundát, minden élet kihalt, csak itt-ott szállongott egy kevés megfagyottnak látszó, füstös lehelet a kémények körül. A köves, lejtős út mély kerékvágásaival sima lett: betemette a hó azokat a sebeket, melyek a tavaszi olvadás alatt kiújulnak, s melyeket a vígan futó szekerek vágnak a föld testébe.
És a temető milyen szomorú volt. A hideg szél mintha a sírok sóhaja lett volna. Télen érezni igazán, hogy az a kereszterdő mily nagyon az elmúltak otthona. Nyárban, mikor minden él, virágzik, s szerte száll az illat, nem gondolunk a halállal, akkor elfeledjük, hogy a napfény nem éri el a holtakat, hogy azok mindig hideg, vigasztalan éjszakában feküsznek...
A havas fák mögött belesüppedt a téli nap a hóba, s körötte kigyúlni látszott a fehér táj.
Péter ismét ott állt a kedvese sírjánál, nagy nehezen akadt rá, soká kereste...
Imádkozott. Miért? Hogy legyen kenyere! Hisz imádkozni mindenkinek szabad, s ő mégis félt kimondani azt a "mindennapi kenyerünket adjad nékünk ma"...
Eszébe jutott, hogy ha az öreg, beteg erdőkerülő felgyógyul, neki nem lesz hajléka, kenyere, ha meg van, aki meghallgatja és teljesíti az ő imádságát, el kell pusztulnia az öregnek ebből az árnyékvilágból, helyet kell csinálnia. De azután vajon hogyan fog esni neki a kenyér, amíg az özvegy és a gyermekek éheznek.
Hát ne lett volna szabad imádkoznia?...Hiszen nem kért mást, csak a kenyeret. Hej, mert az a becsületes parasztfiú kenyérért imádkozott, olyan kenyérért, amelyet addig és akkor ehetett, ameddig az a másik beteg marad, vagy meghal.
* * *
Kicsiny, szomorú házból gyászmenet indult ki. A koporsót vivők énekeltek, s hangjuk fölszállt az ólomszürke ég felé, a harang pedig zokogva kísérte őket.
Az öreg erdőkerülőt temették.
A tisztelendő úr, szemeit nagy buzgalommal forgatva, legelöl lépegetett, fekete ünneplőikben sírva követték a többiek, az özvegy gyermekeit vezetve ment, s néha oly keservesen sírta el magát, hogy körülötte mindenkinek elfacsarodott a szíve...
...Döngve hullottak a koporsóra a kemény, összefagyott rögök, most mintegy visszaadva a kölcsönt a földmunkásnak azokért az erős csapásokért, melyekkel régen összevagdosta őket.
Még egy Miatyánk, s azután szétoszlott a gyülekezet, hazafelé menve dicsérték a halott jó szívét, barátságát, becsületét...
Péter a gazdatiszt mellé szegődött. Vörös kezeit lóbálva, lassan ment, lábai mélyen belesüppedtek a hóba. Merőn nézett maga elé, s úgy érezte, mintha a szívében is járt volna valami...A pap imádságából az a "mindennapi kenyerünket adjad nékünk ma". Ez úgy elkínozta, úgy megtaposta szegény parasztszívét. Mikor pedig fölértek az urasági udvarba, s vállára akasztották a puskát, mondván, hogy most már ő az erdőkerülő, szerette volna messze elhajítani magától, hogy elmerüljön a hóba, hogy ne lássa.
Nem tudott örülni, mindegyre gyötörte a gondolat, hogy talán ő imádkozta ki azt az embert ebből a világból...
Édes Istenem, hát még az imádság sem marad tiszta, pedig ő olyan nagyon keveset kért. Semmi mást, csak - kenyeret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése