Vargha Gyula: Gyermekemlék

Faluvégén állt a házunk,
A temető árka mellett.
Ott folyt az én gyermekségem,
E rég elszállt rózsás felleg.

Mennyi boldog gyermekemlék,
Mely a multból visszahárul:
Fele-részét úgy lesém el
Édesanyám ajakárul.

Ősz nap volt, tiszta, fényes,
Mint tavaszról tünde álom,
Színes sugár reszketett a
Sárga lombon, gyér füszálon.

Egy méhdongás sem zavarta
A komoly, nagy, méla csendet:
De távol, a szőlőhegyről
Szüretelők dala zengett.

Rakva volt a tőke dúsan,
Folyt a munka, telt a puttony.
Szüretelt az egész háznép,
Édesanyám volt csak otthon.

Betegségből lábadozva,
Kiűlt a jó őszi napra,
Lelkében még ott borongott
Az elmúlás gondolatja,

S felsohajtott: Én Teremtőm,
Nincs messze az éjszakáig:
Csüggedt lelkem Hozzád készül,
Megtört testem sírba vágyik.

Örömest is hajtanám én
Fáradt fejem pihenőre,

De mi lesz majd kisfiamból,
Istenem, mi lesz belőle!

Kisfiacskám! Nálam nélkül
Beh szomorú lesz az élte,
Oh Irgalmas, Oh Kegyelmes,
Tarts meg néki, tarts meg érte!

Összerezzent. Ím megzördül
Vad bozótja a garádnak.
Mi az, mi erre törtet?
Csavargó vagy kóbor állat?

Nem. Lihegve egy fiúcska
A bozótból csak kiserdül.
Én futottam éd’sanyámhoz,
Hazaszökve a szüretrül.

S kis kezemben két kifacsart
Szőlőszemet szorítottam,
És kiáltám boldog arccal:
- Édesanyám, neked hoztam!