Vargha Gyula: A lebontott kastély

Az ősi kastély újra élénk,
Visszhangja már nem szendereg,
Fölverve ott kereng a félénk,
Félig vadult galambsereg.
Süket dobaj hangzik a fűtől
Buján benőtt udvar gyöpén,
Rá egy vén eb szorongva szűköl
A kastély barna küszöbén.

De mily had ez, mely árva csendét
Az ó kastélynak fölveri?
Ez nem a vígan sürgő vendég,
Az úri nép, az egykori.
Mely a porondon játszva rajzolt
Karikát, hol a sok fogat?
Itt egy pór rossz gebéket hajszol,
Ott másik talicskát tologat.

A fejsze zúg, csattog a csákány,
Ropogva omlik a fedél:
Kiszáll a déli nap világán
Száz felriasztott denevér.
És mintha láng, recsegve, égve,
Emésztené a födelet,
Kopasz falakból fel az égre
A puszta kéménysor mered.

A mennyezet s boltív beroppan,
Üres szobák tátonganak:
Az árnyak eltűnnek riadtan,
Amint mohón benéz a nap,
Mohón, kaján, kiváncsi módon,
Hol a tömör falak mögött
Úgy szűrték át a fényt az ódon
Vasrácsok s nehéz függönyök.

E puszta négy fal volt a háló,
Titokzatos csönddel tele,
A boldogan valóra váló
Sejtelmes vágyak szent helye.
Itt állt az ágy, a testet öltő
Álmok tanúja, s oldalán
Halk-csöndesen ringott a bölcső
A szép anyának lágy dalán.

Ez a leányok kis szobája,
A mennyezet hol épp lehullt:
A gyenge bimbók szűzi bája
Teljes virággá itt virult.
Emitt meg a fiúk tanyáztak,
Lármás, zajos, szilaj sereg,
Majd fölverék az ősi házat,

Ha kedvök árja megeredt.

Egymásután tátong az égre
Üres szobák hosszú sora.
Hová került, ki tudja, végre
Sok régi tisztes bútora?
Beh más volt rég, míg itt virrasztott
Az ősök képe a falon,
S alant a még el nem riasztott
Boldogság, béke, nyugalom.

Nagy zuhanásra szörnyü por kel,
Amint bedőlt a boltos ív.
Az úr szobája volt e zord hely,
Itt dobogott a férfi-szív:
Hű a hazához jóban-rosszban,
Áldozni kész vért és vagyont,
De ne tudott búsulni hosszan,
Mint könnyü füst, elszállt a gond.

Kivált, ha jött szép havas tél,
Vadászlakmán vagy névnapon,
Mint méhekas, zsongott a kastély:
Csilingelt a szán a havon,
Tolongva jöttek ifjak, vének,
Zajos kedvben nem volt hiány,
Forgott a tánc, hangzott az ének,
Hétszámra húzta a cigány.

A víg napoknak vége nem volt:
Nem is lehet – azt gondolák.
De vége lett. Zaj, zene elhalt,
Bontják az ó kastély falát.
Lakói most hol, merre járnak?...
Nedvesnek érzem a szemem,
Szomorú, csüggedt, néma árnyak
Suhannak át a lelkemen.