Vasile Alecsandri: A szeretet partja

Ím, az éjnek könnyű ködje fellebeg, mint a lidércek,
majd berek fölött suhanva nagy fák ágbogába téved.
Fák alatt a víz kanyarja csillog, mint valami sárkány,
melynek pikkelye a felkelt Napban aranyos szikrát hány.

Itt járok naptámadatkor, part füvére letelepszem,
nézem a folyó futását, mint tűnik el messze-messze,
hogy változik hullámozva, hol sikamlós a homok,
s az agyagos martot vájván, mint torpan – s pihen meg ott.

Hol szomorúfűznek ága hajlik föléje,
hol egy fürge márna szökken rovar után felszínére,
hol a vadrucák csapatja csap le rá, mint a vihar,
futó zápor módra verve a vizet szárnyaival.

S gondolatom lopva illan s megy a völgyben szinte szállva,
a folyton futó folyóval, mely útjában meg nem állna.
Körülöttem zsong a lanka, egy smaragd gyík eloson
oldalamnál prédaűzve, s eltűnik a homokon.

/Ford.: Jékely Zoltán/