Fehér Ferenc: Nyárest

A csend itt maga is éhes, akár a nincsen,
mely rémületként lóg a cselédkilincsen
s pókhálót sző az ablakokra.
Súlyos csobbanással lehull az este
s úgy merül meg a betyárvölgyi rétben,
mint valaha régen
apám fürdőző teste,
mikor aratásból jöttünk,
s épp így lángolt az égalj.
Valahol már az éj közelg -
az éj, a szomorú, vak szerelmes.
Barangolva járja a tájat,
várja kedvesét, a hajnalt,
s ezüst emberi sóhajokból
szövi már homlokára
az ökörnyálat.
Én, csak én látok ezen a tájon.
Nézem a hajlongó nyárfák foltját
s szívemben lágy kezek kioltják
nappalom nyugtalanságát.
Lassan körém sereglenek a szellemek,
kiket korbácshalálra ítéltek,
tán mert e viskóban éltek,
s nem egyeztek az égiekkel,
Valahol jön, rohan a reggel,
s bár az égen még bánatuk úszik,
a tarlón már ölelkeznek
a búzakeresztek.
Köröttem aratók énekelnek:
már gazdagabb vagyok egy dallal.
Megmaradok itt, ezen a ponton,
fiatalságom zárkáit kibontom,
s elröppentem feléd fehér galambjaimat,
kalácsígérő hajnal.