Sinka István: Mint csendes szél

Mint nagy magányos, kinek mord a kedélye,
ballag hazafelé a vén matyó.
Esteledik. És már, már éj van, éj van,
télnek és a sötétnek veszélye.
Pitar, kisszék, meleg – az most a földi jó,
s társak a padkán félkaréjban.

Ő is, mint a télben gyalogló,
csúszkál, fáradt. És nem a torony
csalogatja már, hanem a kemence,
hol a parázson pernye-holló
ül, s mellette, mint pap a toron,
fedő alatt fecseg a lencse.

Kis öreg, óh!...S végre, hogy hazakerül,
hátánál a kemence már ott van:
szunyókál mellette, csüngeti a fejét,
oldalra billen, előre dűl:
az álom, a jó szesz, úgy ringatja hosszan,
mint csendes szél fenn a fa tetejét.