Torquato Tasso: Armida kertje

A tömkelegből végre kikerülvén,
rájuk szépséges kertnek nyílt viránya,
kristály tavon habjáték – s kiderülvén,
fűnek, virágnak nem volt szeri-száma,
napos lankák, hűs völgyek kiterülvén,
barlang, meg erdő – s mind egy villanásra:
s mi kedvest ember alkotott s mi szépet,
nagy ihletője bújt meg ott: Müvészet!

A Természet itt elvegyülve véle,
Táján díszét bár egymásután hozza,
de utánzóját utánozni vélve,
ő s a Müvészet egymást utánozza.
Még a szellő is tündérkéz zenéje,

ha rügyet bontva peng fán puhán kobza -
örök szüretben áll örök virágzás:
zöldell a szőlő, s csurran már a máslás.

Egyazon törzsön, egy kocsányon hintál
a friss fügén a fonnyadt füge függve,
vackort, meg almát ugyanegy ág himbál,
ennek arany bár, s annak zöld az ünge:
hol tűz a Nap, csak még fürgébben indáll
venyige szára, melyről egybe’ csüng le
vadízü fürt és melybe’ drága nedv vár
szüretre, gránát fürtbe’ sárga nektár.

Zöld lomb között pacsirták torka csendül,
koncertre próbál, gyújtván víg dalokra,
s amint futamló szellő ujja pendül,
úgy peng e hárfa zöld hulláma, bokra:
ha nincs madárdal, hajrá, nekilendül,

ha van, lelibben lágyabb dallamokra -
véletlen-é? művészet-é? de kellő
helyt vág belé, s versére rím e szellő.

S szállt egy madár ott. Tarka volt a tolla
s égő bíborszínü volt a csőre,

a nyelve meg megoldva, úgy tagolta
a szót, hogy szinte ember szólt belőle:
szépen beszélt, s mint fürge, gyors motolla,
és hallatán – hisz’ csoda telt ki tőle -
a pitypalatty mind egy-egy ágra szállott,
figyelt a szél is, moccanatlan állott.

„Figyeld” – dalolta -,”nézd a rózsabimbót,
szűzi zöldjéből nézd, ahogy kifeslik,
s mely annál rózsább, mennél rózsabimbóbb,

míg bomló szirmát sóváran keveslik -
de nézd, ha büszke már s ha szára ringóbb,
ha céda kelyhe meztelen vereslik:
már kókkad is, már nem is az a rózsa,
mely annyi szivnek volt előbb adósa.

„A múló nappal így múlik virágod,
halálos élet! elhervadsz a zölddel,
mert áprilist bár visszatérni látod,
de új tavasz rád többé mégse zöldel.
Téped hát a rózsát, míg a napvilágot
látod – mert aztán éj setétje tölt el…
Szerelemnek tépd rózsáit, ameddig
viszontszeretnek, addig tépd napestig!”

Elhallgatott. S mint kardal, kürt, kolomp, már
tust is rivallt az erdő, tust meg áment:
minden galambpár csókos, vad, bolond pár,
minden úrnőre minden hímje ráment,
kéjben kigyúlt a tölgy s a szűz folyondár,

tüzétől nem volt egy szál fű se ment -
a föld s a lég lihegve, vágyra ajzott
táncban rezsegve, édes lázba’ rajzott.

Ó, drága dallam! Úgy hatoltak által
e forró, csókos, tündér muzsikákon
a két vitézek, hogy fordulva háttal
minden gyönyörnek, melynek szava átfon,
lomb-félrehajtva s bimbót törve lábbal
mentek tovább – míg rést láttak egy ágon,
s résen Rinaldót Armidával éppen!
legényt a lány, leányt a fű ölében.

Hasadt a mellén fátyla, mint a villám,

haját forró szél fútta azét garázdán,

s a bíbor arcon – kéj rezg még a pillán -
verejték gyöngye fut két szép barázdán -
Rinaldo arcát lágy ölébe rejti,
ő ráhajol, s szemét szemén felejti.

Szemét szemén…ékes szemén az éhes
szemét! epesztő, sóvár szenvedéllyel -
de lám, hajol már, csókol már az édes,
ajkán, szemén, megújra, szerteszéjjel,
sóhajtás hallik, oly mély, oly nehézkes,
hogy véle, vélnéd, lelke ment be kéjjel
párjába, s benne szétrezg…Nézi, nézi
a két vitéz ezt, s rejtekén igézi.

Rinaldo jobbján – fényes, ritka holmi! -
szép kristály függött, csillogott a lapja.
Kezébe fogta, felkelt, s mintha holmi
pap lett vón’, Ámor felkent szolga-papja,
rajongva nézte, mint tud fényt csiholni
tükrén ezer tárgy: fényét oltja, kapja,
magát nézdelve – szép vagy! – éppen szembe
a lány – s Rinaldo két nagy, ében szembe’.

Erre rabságát, arra szép hatalmát
villantja tükre, báját ünnepelve.
„Szemednek tűzd rám fénylő diadalmát” -
- búgott Rinaldo , „ boldog üdvre kelve!
Tennen szépséged, tudd meg, az fuvall rád
boldogságomból, mely tüzébe nyelne:
mesés idom, csodák dús telje, friss száj -
szebben tükröz szivem, mint itt e kristály!

„Ha megvetnél is, meg ne vesd a képed:
szivemben él az, nézhedd benne sokszor -
hogy testőrödnek ( ennyit tán ma kérhet)
öröme teljék önmagába’ olykor.
Ily édes arc tükörbe úgyse férhet,
tükrözni Édent nincs üveg, se foncsor:
az Ég lehetne tükre! csillagokban
keresd, hisz’ onnan tűz le, csillog: ott van!”

Armida mind e szót habár nevette,
nem únta mégse könnyü kedve táncát -
de szöghaját most már szép rendbe tette,
buja bozótból fonva selyme láncát,
csigákba vonta, majd meghintegette
itt-ott virággal: aranyán zománcát!
Keblére rózsát tép, hol rózsafát lát:
liljomán vonja össze rózsafátylát.

Úgy szép a páva mintás farka, úgy hát,
ha legyezőbe tollát mind kitárja,
s a nőszirom, ha bíborkelyhe húsát
nehéz harmattal Nap felé kinálja:
ám díszes őv valódi díszt csak úgy ád,
ha kin virít, mezitlen sincs hibája -
de testetlennek testet ő teremt csak,
s ki színtelen, színt bezzeg tőle sem kap - -

hát duzzogások, gyöngéd kis tilalmak,
édes kis béke, csélcsap békebontás,
mosolyba fúlt szók, könnycseppnyi siralmak,
puha csókocskák, tört sóhaj, borongás:
ővjét ezekből szőtte, s friss fuvalmak
lengette lángon melengetve, pompás
Armida testét varázsszere zárta
körül, simulván darázsderekára.

Az enyelgésnek végét vetve csókkal,
búcsúzik is már, sebten tovaillan:
megbúvik nappal, kártyát vetve loppal,
lámpája fénye melyre odavillan.
Marad Rinaldo. Rilos neki – s okkal -
járni, amerre mind e csoda csillan:
viszontlátásig beste, veszedelmes
vadak közt bolyg a remete szerelmes.

Csak ha leszáll az est, s ha cinkos árnyék
keríti már a titkos szeretőket,
pár boldog óra, éji, gyors ajándék
von ott fölébük lombos, zöld tetőket.
…Elment a lány, kit nappal dolga vár még,
egymástól ismét elszakítva őket -
s a rejtek bokrát kettényitva lassan,
ott ál a két hős, talpig cifra vasban.

Mint győztes csaták habzó csataméne,
ki harcmezőről csapva legelőre,
kancák szemének lett már csak a fénye,
de horkan mégis, megremeg a bőre,
nyerít s vérének vad szó, csata kéne,
ha trombitát hall, s menten legelőre
rugtatna, nyergén roppant lovasával,
törni s töretni nagy kopja vasával –

hát így az ifjú. Mihelyt fegyver élén
villant szemébe Nap-lövellte szikra,
legott a tűz már átbizserg a vérén,
felpattan égve, dobban ki a síkra,
feledve már, hogy kéj ezeregyéjén
részeg gyönyörben szállt varázsladikra -
hisz’ hát Ubaldo felé lépett máris,
gyémántos pajzsa csillan már, ha vár is.

De fényes! Nézte csak, megbabonázva…
A fegyverkovács így tán azért kente:
lássa magát ott, kéjben agyonázva,
s a haj hogy’ áll rajt’ és a kacér mente.
„Lányra fajzottam én, nem katonára!”
- vélte az ifjú. – „Csak facér kezembe’
kard volna! álljon díszt rajt’ bár ezerszám,
mintha nem is vón’ véres harci szerszám.”

Mint akit tompa, mély álom nyomott el,
s ólmos álmából lassan tér magához,
a pajzs tükörébe úgy néz: így szokott el
képétől ő is, mely ma rásugároz.
Lesütött szemnek lángja nem lobog fel -
s jaj, nagy a szégyen, képe mit ma rához!
Süllyedne bár a föld alá! E szégyen
váltsága tűz és tenger mélye légyen!

De ím, Ubaldót máris szólni hallja:
„Európában s messze Ázsiában
ki tart magára és a Krisztust vallja,
szír földön harcol! Csak te állsz hiában!
Nem él e Földön, kardot se hord balja -
Bertoldo vére vízzé vált fiában!
Kikerül árja világ nagy sodrának,
nemes bajnoka egy szoknya fodrának!

„Mely kórság nyomta el benned a bátor
virtust? Mely álság vont varázst fejedre?
Talpra! Terád vár Godofréd s a sátor,
diadal, s hírnév vár vitéz nevedre!
Jőjj, Ég vitéze! Mit jól kezd e tábor,
jól vigye véghez. És pogány ebekre,
kik ismerik már kardod vágta rendjét,
végpusztulásnak csendjét vágja pengéd!”

Elhallgatott. A nemes ifjú dúltan
s némán pár percig rezzenetlen állott -
majd szégyenéből most haragra gyúltan,
nagy indulatja harci tűzre váltott:

orcája pírja más, szebb pírba fúltan,
különb vörösbe, mely biz’ jobban állt ott,
ronggyá enyészett róla abb’ a nyomba
a szolga-dísz, a szoknya-rabja pompa.

Ráúnva hát e tarka zűrzavarra,
belőle, íme, egy-kettő kilábol:
meghalt a testőr! Armida meg arra
tekintve, látta kastély ablakából
( gyanítá, majd már semmi nem takarta):
kardos Rinaldót elnyeli a távol!
S szörnyű látvány: hol üdve élt, a háznak
sietve fordít s menekülve hátat.

/Ford.: Rónai Mihály András/