A. Sz. Puskin: A próféta

 

Vitt-vitt a sivatagon át
az Igazság iszonyu vágya
s hat fényszárnyával egy Szeráf
egyszerre csak utamat állta.
Halk ujját álomszeliden
végigvonta szemeimen,
s erejük, mint egy ifju sasnak,
lett rögtön tiszta, hős, hatalmas.
Megérintette fülemet
és fölharsantak az egek:
fényszült angyalok suhogását
hallottam, és csillagzenét,
fű növését, tengerfenék
szörnyek-kavarta zuhogását.
S kiszakitotta nyelvemet,
mely oly önzően sietett
társulni minden fecsegésbe,
s vérmocskolt keze az okos
kígyónak tette be gonosz
számba fulánkját. Végül érce
mélyen mellembe hasitott
s a kebel tátongó sebébe,
még lüktető szivem helyére,
eleven parazsat dugott...
Némán, élettelen feküdtem,
s az Ur szava zendült felettem:
"Kelj föl, Próféta, akarom:
hallj s láss, utad erőm vezesse:
légy tanum vizen, szárazon,
s lobbants lángot az emberekbe!"

/Ford.: Szabó Lőrinc/