Avetik Iszahakjan: Megjöttek az édes tavaszi napok

Megjöttek az édes tavaszi napok.
Botot fogok, hegyen-völgyön ballagok.
Vágyakozom messzeségben kószálni,
Új utat, új világokat bejárni.

Büszke sziklán, szörnyű zordon ormokon
Rózsát tépek, koszorúzom homlokom,
Felhőként a hegyek fölé lebbenek,
Sasok között hűtöm forró keblemet.

Feljön a nap, vállán arany hajfonat.
Fényes madár halk, szerelmes hangot ad.
Szívem víg: mint pacsirtáé, száll dalom
a nap felé, az ég felé szárnyalón.

Harmatos a hegy, szarvasok járnak ott,
Könnyű lábbal nyomaikban járdalok.
Pásztortűznél, ahol a nyáj elpihen,
Tilinkóval égő vágyam enyhítem.

Ahol az éj meglep, ott leheverek,
Tart fölém az ég csillagos fedelet.
Enyhe szél a fűzgallyakat pengeti,
Bölcsődallal álmaimat rengeti.

És a hajnal csókjaival kelteget,
Illatárral frissítgeti kedvemet.
Megmosdani hajlok csörgő patakra,
Indulok nagy, ismeretlen utakra.

Tengert, völgyet, sivatagot bejárok,
Új tájakat, világokat találok:
Szemlélek más sorsokat, más népeket,
Hogy megértve, mondjak róluk éneket.

Hogy a lét ezer csodáját láthassam,
Ezer nyelvét, szép beszédét hallhassam,
Más egeket, csillagokat öleljek,
Mind megértve, mindükről énekeljek.

Vándorélet, hej, fönséges, hej, te szép!
Integető, részegítő messzeség!
Tőled vagyok teljes, és ha akarom:
Világokon s magamon is hatalom!

/Ford.: Bede Anna/