Ki volt Táncsics Mihály? A régi
Magyarországon azt tanították róla, hogy 1848. március 15-én a forradalmi nép,
Petőfi Sándorral az élen kiszabadította budai börtönéből. De Táncsics Mihály
nemcsak a márciusi események hőse. Sokkal több annál: negyvennyolc küzdelmeiben
legnagyobb alakja a magyar népszabadságnak.
1799. április 21-én született a
Veszprém-megyei Ácsteszéren. Háromszáz éve volt már akkor, hogy a magyar urak a
lázadó parasztok vezérét, Dózsa Györgyöt tüzes trónra ültették, izzó
vaskoronával megkoronázták. Azóta rabszolgákhoz hasonló jobbágysorban éltek –
pártfogója és szószólója. Elnyomatása elleni igazáért Táncsics Mihályban
szólalt meg újra a magyar nép.
Táncsics Mihály is jobbágynak
született, olyan parasztnak, aki kicsiny földjéért, amit magának megművel, vagy
a házért, melyben lakik, egész éven át ingyen szánt, vet, kaszál, arat a
földesúrnak. Mielőtt hazánkat a szovjet hadsereg bátor katonái
felszabadították, csaknem az egész ország csupa nagybirtokból állott és egy-egy
mágnásnak, püspöknek olyan hatalmas földje volt, mint egy megye vagy még ennél
is nagyobb. Legénykorában Táncsics is földesúrnak szolgált és ugyancsak
csattogott hátán a munkafelügyelő hajdú mogyorófa pálcája. A jobbágyságot
eltörölte a negyvennyolcas forradalom, a fiatal Táncsics azonban még előbb,
saját erejéből szabadította fel magát, egyetemet végzett, megtanult németül,
angolul, franciául, eredetiben olvasta a felvilágosodott külföldi írók munkáit
s végül maga is írni kezdett. Kezében az eszmék fegyverévé vált a toll.
Könyveit azonban az osztrák cenzúra
nem engedélyezte vagy elkobozta. Így aztán a könyvek, melyek sajtószabadságot,
törvény előtti egyenlőséget, közteherviselést, csupa olyan eszmét hirdettek,
melyeket veszedelmesnek ítélt az akkori kormányhatalom, nem juthattak el a
nemzeti életet elnyomó osztrák uralom és a magyar nagyurak haladást gátló,
elavult rendje miatt az olvasók közé.
40 éves volt már, amikor rászánta
magát, hogy írásainak külföldön szerez kiadót. Szegény ember volt, így gyalog
vágott neki a világnak: bejárta Ausztriát, Németországot, Hollandiát,
Belgiumot, Franciaországot és eljutott Angliába is. Szabadságeszmékkel megtelve
tért haza és nekifogott az írásnak. Az 1848 előtti idők voltak ezek,
recsegett-ropogott az ország ócska rendje, sarkából készült kifordulni a régi
világ. A legnagyobb magyarok: Széchenyi, Wesselényi, Eötvös, Kossuth
munkálkodtak azon, hogy ez a kevés kiváltságokat éltető, de milliónyi dolgozót
sorvasztó rend megváltozzék. Ezek közé a nagy hazafiak közé soroljuk Táncsics
Mihályt.
Lelkesen állt szolgálatába minden
ügynek, melyben a nemzeti érdeket és haladást látta. Az akkor még nagyon német
Pesten és Budán hirdetője volt a magyar nyelv ápolásának, tanított,
nyelvtanokat, sok iskoláskönyvet írt az akkor induló magyar nyelvű oktatás
számára. És igazi népnevelő lett. Kossuth Lajos negyvennyolc előtt a magyar
iparosodás elősegítésére Védegyletet alapított. Leglelkesebb tagjai ennek
Petőfi Sándor és Táncsics Mihály lettek. Petőfi versben Táncsics cikkekben
buzdított a magyar iparcikkek használatára. A hazafiak azzal mutatták ki
nemzeti érzésüket, hogy hazai holmikat használtak és hazai kelméből készült
magyaros ruhában jártak. Petőfi is magyar kucsmában, nyakbavető mentében,
kezében csákánnyal járta a pesti utcákat a német divatú, cifra, úri nép között.
Táncsics pedig hazai szövetből magyaros szabású darócruhát öltött és éveken át
megmaradt ebben a viseletben.
Alig érkeztek Pestre a külföldön
megjelent könyvéből – „Népkönyv” volt a címe – az első példányok, Táncsicsot
perbe fogták és a budai börtönbe zárták. Innen szabadította ki a negyvennyolcas
ifjúság. A sajtószabadság megszületésével Táncsics most már szabadon írhatott.
Lapot alapított, a „Munkások Újságjá”-t , melyben utat nyitott a parasztság és
a munkásság követeléseinek. Egyszerre népszerű ember lett, a magyar nép benne
látta kívánságai hirdetőjét és bátor védelmezőjét, három helyen is képviselővé
választották. Már 48 előtt is ő volt a legradikálisabb, a nemzeti szabadság
mellett társadalmi reformokat is követelt. Most sem elégedett meg a jobbágyok
felszabadításával: a földesuraknak a felszabadított földekért nem volt hajlandó
váltságdíjat fizetni. Nem akart Habsburg-uralmat, de nem akart nemzeti
uralkodást sem. A mindenrangú jobbágyok felszabadítását hirdette, és követelte,
hogy a földesurak adják vissza azokat a földeket és legelőket, melyeket
századokon át jogtalanul elfoglaltak a szegényparsztoktól. Nagy érdeme, hogy
sohasem választotta ketté a parasztság és a munkásság sorsát, hanem azok közös
összefogását hirdette. És azt hirdette, ami azóta megvalósult hazánkban, hogy „
azé a föld, aki megműveli”. Azt akarta, hogy ne a here urak, hanem a dolgozók
kezében legyen a hatalom, ő úgy mondotta, hogy „ nemzetté akarja tenni a népet”.
Így lett a népi követelések szószólója. 1848-ban meglátta, hogy a szabadságharc
fegyveres kitörésével a földkérdés összeesett a haza megvédésének kérdésével.
Táncsics földhöz akarta juttatni a szegény parasztságot, hogy ha a honvéd
harcol az osztrák ellen, a haza földjét, mint a saját földjét védelmezze a
betörő ellenség ellen.
A szabadságharc leverése után
Táncsicsot is halálra ítélték, mint sok-sok nagy hazafit. A dicsőséges
szabadságharc Táncsicsnak több volt, mint nemzeti szabadságharc, neki
társadalmi forradalom is volt s most egyszerre mindennek vége lett. A haza
alázatos szolgája, nemzete lángoló szerelmese, a nép leghívebb barátja, amolyan
kivert szegénylegény lett, akire minden jöttment vadászhatott. Ő nem menekült
ki külföldre, hanem házában a föld alatt olyan elmés rejtekhelyen húzódott meg
nyolc esztendőn át, hogy nem akadtak rá az ellenforradalom rendőrkopói. Amikor
enyhült a megtorlás, Táncsics is előkerült s újra munkába kezdett. Nem azt a
tanulságot vonta le a szabadságharc bukásából, mint a megalkuvók, hogy le kell
bocsátani a nép előtt a javító újítások rostélyát, hanem azt, hogy át kell
formálni az egész uralkodó társadalmi rendet. Így történt, hogy a forradalmi
agitációért újra börtönbe vetették. A fogságból hétévi börtön után 1869-ben
szabadult ki. Megpróbáltatásokkal teli életre nézhetett vissza: hatvanegy
esztendős volt ekkor. Egy évre rá Táncsicsot, a szegényparasztság hajdani
vezérét, az elégedetlen parasztság televényföldjén, Orosházán képviselővé
választották. De ekkor sem volt kedves a hatalmasoknak: azon az ürügyön, hogy
nem tette le a kívánt biztosítékot lapjáért, az „Arany Trombitá”- ért, újra
börtönbe zárták, immár harmadszor. Egy hónap múlva szabadult, éppen az
országgyűlés megnyitására, és mint legidősebb képviselőt, korelnöknek jelölték
az egykori jobbágyfiút: hetven éves volt ekkor. De szeme annyira meggyöngült a
sok raboskodásban, hogy látását csaknem elvesztette, olvasni nem tudott s nem
fogadhatta el a ráeső megtisztelő méltóságot.
Nem építő politikus ő, de eszmékért
tüzesedni, harcolni most is kész. Nem tart a megalkuvókkal, de nincs ereje,
hogy új világot teremtsen. Húsz éven át egyre ontotta társadalmat változtató
szép gondolatait és írásai elásva, kéziratban maradtak. Negyvennyolcban csaknem
egyedül döngette a magyar osztályépület kapuit, ha nem is tudott rajta diadalt
venni. Szabadabb társadalomjavító eszméiből életében nem lett komoly program soha,
belevesztek azok az akkori európai szabadsághullámok, a „ vörös republikanizmus
és az utópista szocialisták útvesztőibe: a tudományos szocializmus tanításait ő
még nem ismerte. Szelleme túl magyarkodóvá vált és néha háttérbe szorította a
igazi népi, nemzeti gondolatot. Részt vett a munkásmozgalmakban, de lassanként
elszigetelődött, nem volt képes már haladni a változott idők változott
feladataival.
Öregszik és elszegényedik, abból él,
hogy a pesti utcákon és falusi városokon népies füzeteit és régi könyveit
árulja. Törhetetlen küzdelemmel elérte, hogy hat könyve mégis megjelent
nyomtatásban. Egy régi metszet őrzi ebből az időből arcvonásait. Pompás, ősz,
fehérszakállas arc ez. Öreg, de cseppet sem aggastyán. Mily örömmel váltanánk vele
egy megtisztelő kézszorítást! Micsoda homlok! Alatta dús szemöldökíve alól
végtelen jóságos szem fénye csillan elő. Szeretetet sugároz, erős hitet, de
áraszt megbízhatóságot és önbizalmat is, határozott elszántságot. A lélek
mélyéből e szemeken át akarat, bátorság és törhetetlenség lövel. Táncsics
nyolcvanöt évet élt. Küzdelmes élete összefűz két évszázadot és teli olyan
eseményekkel, melyek megrengették a világot. Mintha egy Jókai-regénynek
peregnének a lapjai. Mint ifjú ember végigélte a világreakció évtizedeit, a
nemzeti elnyomatás korát, mint férfi segítette nemzetét a haladásért folytatott
nehéz küzdelmekben, negyvennyolcban élén állt a hazáért és a népszabadságért
vívott harcoknak, a forradalom leverése után a föld alatt élte át a gyalázatos
ellenforradalmi kort, a hóhér Haynau vérengzéseit. Hatvanhét után átéli a
nemzeti és társadalmi csalódásokkal teli esztendőket és nehezen viseli el azt
az új világot, mely 48 romjain és 67 ingatag és hamis alapzatain teremtődött.
Volt idő, amikor tilos volt a Kerepesi-temetőben
sírját megkoszorúzni. Volt idő, amikor csaknem elfeledték és Ady Endre verse
terelte felé a dolgozó Magyarország figyelmét: „ Kend volt Táncsics Mihály – A mi
kora lelkünk – Attila ugarján – Táblabírók földjén – Szenvedő szerelmünk.” Ma
becsüljük, szeretjük a népért harcoló Táncsics Mihályt, és példáját őrizzük.
Szelleme itt munkál köztünk és bennünk, az országépítő népben. Benne él
Táncsics Mihály hazánk új rendjének virulásában, öröksége sarjad a népi
demokráciában, ahol egyek vagyunk nemzeti szabadságban és haladásban.
Szülőföldjén már szobor hirdeti a magyar nép megbecsülését. Halála hatvanadik
évfordulóját június 28-án ünnepségekkel ülte meg az egész ország.
(1955.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése