Illyés Gyula: Mese a csodafurulyás juhászról

Hol volt, hol nem egy juhász,
jó nótás, jó furulyás,
hetyke, büszke igazi
szókimondó pusztafi.
Ha dolgozott is, nótázott,
meg mókázott:
hol tettével,
hol kedvével
vagy egyszerre mindkettővel
javította, amit látott,
szépítette a világot..
Kelve jókor, amidőn kell,
ment egyszer a nyáj mögött,
fütyölt és zacskót kötött.
Lép mögé egy sánta ördög:
hátbavágta, ráüvöltött:
- Mit csinálsz,
kis ihász?
- Acskót, zacskót, mi közöd,
minden sánta ördögöt
estelig belékötök!
Nyek, - nyaklik az ördög össze:
- Jaj, csak engemet ne köss be.
- Belekötlek, nincs bocsánat,
eltörted a furulyámat:
az reccsent a hátamon:
holtomig sajnálhatom.
- Kapsz jobbat! – A tiedet?
- Jaj, csak épp ezt nem lehet:
szakmai szerszámom ez,
idegennek bajt szerez,
mert az a csoda hatalma,
táncra perdül, aki hallja
s mindaddig nem hagyja abba,
míg fúvója nem akarja!
- Éppen az kéne nekem.
Nem ártana, hogyha egyszer
megjárná egy pár gazember!
- Nem, nem, nem engedhetem!
- Nocsak, próbaképp! – Vigyázz!
De elkapta a juhász
s fújja máris a csudás
zeneszerszámot s az ördög
rúgja máris a göröngyöt
és veszettül
fordul-perdül,
míg az a vad hoppsza-polka
el nem hordja a pokolba.
Néz a juhász – no de már
táncban áll
a vezérkos, a szamár,
meg az egész birkanyáj!
Olyan szaporát lejtettek,
dél se volt és megdeleltek.
Fekhetett ő is, a gazda,
hogy egy kicsit szunnyadozna.
Nem szunnyadt, mert a kanyarnál,
ki jő? Az a gyalog-kalmár,
ki egy megyét végigcsalt már.
Nézi, nézi a juhász
s egy halk csárdást furulyáz.
A bokáját összecsapja,
bugyrát lányként ölbe kapja
s táncol az meg izibe
csipkebokor közibe:
gúnyáját ág tépi le:
csípi tüske meg csalán:
járná még ma is talán,
ha a juhász meg nem szánja,
s megfeddvén el nem bocsájtja.
Dehogy csal már! -
esküszik égre a kalmár: megjavul!
S megy menten a földesúr
elé, bosszúval tele:
- Kegyelmes uram, a te
földeden a te juhászod
te szolgádként meggyalázott,
tégy tehát te igazságot!
Ellened
nem tudom, mi szellemek
népével szövetkezett.
- Mit csinált a gaz nekem?
Gyorsan hintót! Jössz velem!
Hajts! A nyájhoz! Annyit mondok,
megkeserüli a dolgot!
És beültek és repültek
s ahelyt táncra penderültek,
mert a juhász jóelőre
rákezdett egy keringőre.
Most már ketten, kar a karba,
lejtettek be a bokorba,
s lejtettek aztán haza.
„Tűrhetetlen, tarthatatlan!
Kinek van itt igaza?!” -
fújnak szörnyű indulatban.
„A bíróhoz!” S az ítélt,
maga sem tudva miért:
csak kimondta, csak leírta
három rőf árkuspapírra:
„Ki ilyet mert,
föl kell kötni a gazembert.”
Viszik immár azt a gyászos
írást hárman a juhászhoz:
- Halld, juhász!
És egyszerre mind bokáz,
mint akit a frász kiráz
s járnak szebb toborzótáncot,
mint a verbunkos huszárok,
mert nekik azt fújt csudás
furulyáján a juhász.
Hazatértek, összeestek:
node most ők szövetkeztek.
Aki csak a népen ült,
ővelük mind egyesült:
csendőr, dandár, ellenőrző,
igazgató, alja költő,
a csiszár,
a király,
meg aki a bárddal áll.
Az ezt mondja, az azt mondja,
míg kisült a gazság módja,
a fogás:
hogyan vesszen a juhász:
éjszaka kell rája menni,
amikor nem védi semmi.
Rá is mentek, le is fogták,
reggel már felkötni vonták.
Áll a juhász hallgatag
az akasztófa alatt.
Keze-lába összekötve,
ami népség körülötte,
szidalmazza:
- Húzd! Magasra!
Ismerőst egyet se lát.
Ha csak nem az asszonyát.
Ott hátul a dűlő útban
ő volna az, talpig búban?
Áll is, jő is, - ni, ide?
A bírák eleibe?
Máris ott van, bátoran szól:
- Elbúcsúznék az uramtól,
hadd öleljem át utolszor.
- Vigyázz, életeddel játszol,
halálfia ez a pásztor:
érte bármit vétkezel,
magaddal is végezel.
- Tudom! – az ezt feleli,
urát máris öleli,
fejét a keblére vonja
és a furulyát, melyet
eddig ott rejtegetett,
a juhász szájába nyomja.
Megkötözve – mit csinálsz?
No meglesz már a juhász!
A furulyát foggal tartja,
úgy fújt rajta,
olyan sivítóst előbb,
majd hogy ujja,
szabad újra,
olyan vad csürdüngölőt,
hogy aki ott körbe állta,
tán ma is még arra járja,
a csiszár,
a király,
mind aki az igazság vesztére vár.