Csanádi Imre: Hajnali káprázat

Csókák csikognak. Megjön a tél megint.
Dér volt az éjjel. Mustszagu nagy hegyek
csillámlanak kopár ezüstben -
Minden ezüst, belecsöndül ég, föld.

Villódzik ég, föld, rettenetes ezüst
szépségben: omlik a földre a gyönge lomb, -
megvillog egy ezüst halánték,
moccan alig: leomolna menten.

Apám! – riadtan suttogom – elzuhan!
Kapnék utána: föl se tekint szegény,
tesz-vesz tovább, szótlan, rogyottan,
szél emeli szakadó kacatját.

Portól hunyorgat, bajsza merő törek:
szecskát cipel – lám könnyü ( hisz az nehéz!),
bedönti az egy szál tehénnek:
ne! – keserűn taszigálja – edd hát!

Aztán kiballag, hátrapöcinti rossz
vedlett kalapját, a küszöbön megáll,
előkerül az ócska dózni,
leng a maró cigaretta füstje.

Leng, leng, eloszlik rongyosan, ellebeg,
bámulja felhős szemmel az én apám,
köhint, s némán, föloldozatlan
tántorodik le a néma földbe.