Heltai Jenő: Két régi arckép

 

Két régi arckép a falon
Fakó arany-keretben:
Édesapám, édesanyám,
Két ember, akit szerettem.

Apám a ripszdíványon ül,
Lábát keresztbe rakja,
Fiatal vállán megfeszül
Uj régimódi frakkja.

Ujján nehéz pecsétgyürü,
Kezében borostyán-szipka,
De gond borong a homlokán,
És sok bús éjszaka titka.

Karosszékében ül anyám,
Ott nyugszik karja a karfán,
Szeme sötét és szomorú,
Az arca, at arca halvány.

Fehér kezében végzetes
Kis patyolat-zsebkendő.
Mindig köhécselt, Istenem,
Oly gyönge volt, oly esendő.

Ruháján csipke, brüsszeli,
és széles fodor az aljon,
Nyakában bársony szalagon
Ovális arany-medaljon.

És belevésve két betű,
Két betű és az évszám,
Két régi arckép a falon
Oly szomorúan néz rám.

Igy ült apám, igy ült anyám
Ezernyolcszázhetvenötben,
Akkor négyéves voltam én,
Elszálltak az évek fölöttem!

Anyám régóta kint pihen
A régi temetőben,
Az ujban nyugszik az apám,
Nem tudják, mi lett belőlem.

Két messzi-messzi temető
És közte vásár és város,
Egymástól messze két régi sír
És mégis oly közel egymáshoz.

Két régi élet, régi arc.
Fakó aranykeretben.
Két ember, aki szeretett,
Két ember, akit szerettem.

Üveg alatt megsárgult papír,
Elnézem megbüvőlten,
Két régi arckép a falon,
Nem sok, amit örököltem.

Nem sok, de megvan, ép ma is
Csipkéje a ruhának.
A gyürü, a szipka és a gond,
A medaljon és a bánat.