J. W. Goethe: A Villikirály

Ki nyargal a szélben, az éjen át?
Egy apa az, ő viszi kisfiát.
Karjába szorítja gyermekét,
átadja teste melegét.

"Fiam, mért bujsz ölembe, ki bánt?"
"Apám, nem látod a Villikirályt?
Koronája fehérlik, uszálya suhan."
"A köd gomolyog, csak a köd, fiam."

"Jöjj hát velem, édes gyermekem!
Játszhatsz gyönyörűen énvelem,
mutatok majd tarka virágokat,
anyám arany ruhákat ad."

"Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már,
mit igér suttogva a Villikirály?"
"Fiam, csak csitt, ne mozogj, ne beszélj:
a száraz avart zizzenti a szél."

"Most, szép fiú, jó fiú, jössz-e velem?
A lányaim ápolnak majd szeliden.
Már járják az éjben táncaikat,
s álomba táncolnak, dúdolnak."

"Apám, jaj, apám, nézd, ők azok,
a Villi-királykisasszonyok!"
"Látom, fiam, ott fehérlenek
a sűrü sötétben a vén füzek."

"Szeretlek, a szépséged ingerel:
eljössz, vagy erővel viszlek el."
"Apám, most bántott, jaj, de fáj!
Megfog, nem ereszt a Villikirály!"

Borzongva az apa üget tovább,
karolja nyöszörgő kisfiát,
a ház kapuján bajjal bekopog:
karjában a gyermek már halott.

/Ford.: Vas István/