James Thomson: Az évszakok

 

Tél

 Szakad a hó, s viharzó birtokán
az ég sötét mezőin mocskosan,
vadul vágtat a Tél. A nyomorult
paraszt borzadva látja, hogy hegyet
rak a hóból a szél, és rettentő fehérség
borít mindent: úttalan minden út.
Nem lát sem erdőt sem folyót,
fehér lepel redői rejtik a földet.
Hegyet hág, völgybe lép, de az ösvényt
elvétve idegen dombvidékre téved.
Az otthon képe csalja, szörnyü láz
emészti, s a tűz, a hideglelés
fölissza erejét. Micsoda kín!
Mily fekete iszony eszi a szívét!
A homályban a csalfa képzelet
a háza képét vetíti elé -
fut, fut, és csak hó hull és a szél zúg
távol az úttól, áldott falutól.
Ekkor magába zárja már az éj.
A feje fölött süvöltő vihar
megvadítja a vérengző vadont.
Rémképek gyötrik, ágakkal fedett
verembe fél zuhanni, vagy hogy a lejtő
laza haván a gyilkos mélybe csúszhat:
hol láp riasztja, hol hóval befútt
meredek út, hol az, hogy az ismeretlen
táj mocsarában vagy befagyott taván,
ha fenéken hőforrás buzog,
könnyen egy láthatatlan lékbe léphet.
Rémülten megtorpan, és betakarják
a fehér vihar fehér leplei. Keserves
halál közelét érzi, a kín szögét,
melyet a hóhér természet ver át
a haldokló mellén kegyetlenül.
Asszony, gyerek, barát hiába várja,
hiába készíti ki felesége
a meleg ruhát, szít nagy tüzet.
Hiába lesik őt gyermekei
a vaksötétben, szólítják nevén.
Jaj! ártatlan könnyük hiába hull.
Családja őt nem látja már soha.
Sem a számos jóbarát, sem az édes otthon.
Vérét halálos tél fagyasztja meg,
elméje zsibbad, a fagy szívéig ér.
Fekszik a havon, mint kidőlt fa, a teste -
merev, fehér. És zúg az északi szél.

/Ford.: Orbán Ottó/