Jaroslav Vrchlicky: Útközben

Olvastam valaha - még mint diák -
egy régi kínai költő dalát.

Idegen szálláson volt, egymaga:
és padlóján a hold fehér hava.

S ahogy tűnődött néma fekhelyén,
némán ragyogott mellette a fény.

S szobára, tájra oly nagy csend borúlt,
hogy a költő bús szive elszorúlt.

Évek mulva megszálltam, valahol,
út közben. Kint erdő, vad és komor.

S a hold egyszerre szobámba sütött
s a régi dal megint sziven ütött.

Rettenetes volt az az árvaság.
Akkor értettem meg költőm dalát.

Magány vett körűl, idegen szoba:
és a padlón a hold fehér hava.

A ház, az erdő s néma fekhelyem
némán ragyogott s hallgatott velem.

S megéreztem, mig a fény ellepett,
lassan hogy hat át szellem szellemet.

Hogy népek, puszták s tengerek felett
varázs hogy köthet össze lelkeket.

A költőnek rég nem volt nyoma sem,
de szive sebét érezte szivem.

Közös jaj sírt, közös, könnyes beszéd...
S megszoritottam elporladt kezét.

/Ford.: Szabó Lőrinc/