Stefan George: A pásztor napja

Telelőiket elhagyták a nyájak.
Ifju pásztoruk nagy szünet után
megint leszállt a fényesvizü síkra:
ébredő szántóföldek üdvözölték,
zengő terepek szóltak rá, de ő csak
mosolygott magában: uj sejtelem
vezette uj tavasza utjain.
Átugrotta nagy botjával a gázlót
és túlnan megállt: tetszett neki az
arany, amit a halk víz kimosott
az omladékból, s a sok tarka állat
és kagyló szerencsét jósolt neki.
Nem hallotta már nyája bégetését,
s az erdőbe ment, a hűs szakadékhoz:
ott patakok zuhantak meredek
szirtek között, melyeken moha nő
s a bükk fekete gyökérzete fut.
Lomb csöndjében és zizegése közben
aludt, amig magasan állt a nap
s száz ezüstpikkely villant a patakban.
Hogy ébredt, felkúszott a hegytetőre,
s hogy tűnt a fény, ott volt az ünnepen:
imádkozott, haján szent lombfüzér,
s már sötét felhők ingó és tolongó
sűrűje felé szállt derűs dala.

/Ford.: Szabó Lőrinc/