Páskulyné Kovács Erzsébet: Kívánság életem őszére

 

Szélsodorta fáradt fellegek
őszi esője halkan permetez.
Lehullt levélre lép a lábam,
úgy fáj valami az elmúlásban.

Emberi szívem meg-megremeg:
lehullunk sorba, mint a levelek.
Elmúlik a tavasz, a nyár is,
napfénytelen, ködös ősz vár ránk is.

- Vajon lesz-e ki megsimogat?
Vajon lesznek-e szerető szavak?
Egy mosoly, egy imádkozó szív,
ki az őszi ködből napfényre hív.

Kit szerettem a nyár hevében,
vajon szeret-e viszonzásképpen?
Vagy egyedül, rég elfeledve,
magány karjaiba temetkezve

csak álmodok arról, ami szép,
és fájni fog minden emlékezés.
- Óh ne, ne így érjen majd az ősz,
fény-özön hulljon rám a tél előtt.

Ne mondjam akkor, hogy miért volt
a keserű pohárból annyi korty:
- megértve bölcsen az életet,
mint aki célba érkezett,

s megérdemelt jutalmát várja,
rá se gondoljak a fáradtságra.
Melegítsen át égi béke:
az üdvösség nagy, örök reménye.

Istenre épített életem,
az őszi magányban is szép legyen.