Juan Ramón Jiménez: A végső útrakelés

…Majd elmegyek. És itt maradnak a madarak,
dalolva:
és itt marad a kertem, s benne a zöld fák,
a fehér kútkáva fölé hajolva.
Az ég kék lesz és nyugalmas, minden délután:
és zúgni fognak, akárcsak most zúgnak, ma délután
a harangok fenn az öreg toronyban.
Majd meghalnak azok is, akik szerettek:
és a kis falucska minden évben újra éled,
és kertemnek egy fehérre meszelt, virágos zugában
bolyong majd szellemem, e honvágyas kísértet…
Majd elmegyek és egyedül leszek és nem lesz otthonom,
hol zöld fám a nehéz kútkáva fölé hajolna,
nem lesz nyugalmas kék egem…
És itt maradnak a madarak, dalolva.

/Ford.: Végh György/