Miss Letitia Maclintock: Donegali tréfa

Pat Diver, az üstfoldozó, már rég hozzászokott a vándorélethez, meg ahhoz, hogy furcsa helyeken töltse az éjszakát: hált már koldusokkal egy takaró alatt füstös kunyhókban, sokszor kucorodott le egy szögletbe a pálinkafőző üst mellé, amiben az ír whiskyt főzték Innishowen vad hegyei közt, de aludt már a puszta hangán is, meg árokban, ahol nem volt más tető a feje fölött, csak a csillagos ég, hanem egy bizonyos éjszakához hasonlítva minden más éjszakai kalandja szelíd és köznapi történet maradt.

Aznap megjavította a Moville és Greencastle minden lyukas fazekát és serpenyőjét, és éppen Culdaff felé igyekezett, amikor egy elhagyott hegyi úton utolérte az éjszaka.

Hiába kopogtatott egyik ajtón a másik után, éjszakai szállást kérve, hiába csörgette a félpennyseket a zsebében, mindenhonnét elküldték.

Hová lett hát a híres innishoweni vendégszeretet, amelyben eddig még sose csalódott? Mi haszna, ha fizetni tud a szállásért, mikor az emberek ilyen bugrisok? Miközben így füstölgött magában, elindult egy kissé távolabbi fény felé, és nemsokára megint bekopogtatott egy újabb kunyhó ajtaján. Odabenn egy öregember meg egy öregasszony üldögélt a tűz mellett.

- Megengedné-e, uram, hogy megháljak itt éjszakára? -  kérdezte Pat tisztelettudóan.

- Hát mesét tudsz-e mondani? - kérdezte az öregember.

- Nem, uram, nem mondhatom, hogy valami jó mesemondó lennék - felelte a meglepett üstfoldozó.

- Akkor mehetsz is tovább egy házzal, mert ide csak az jöhet be, aki mesét tud mondani!

Ez a válasz olyan határozottan csengett, hogy Pat meg se próbálta tovább kérlelni az öreget. Nehéz szívvel sarkon fordult, és tovább folytatta fáradságos útját.

- Még hogy mesét... - füstölgött magában. - Meséljenek csak a vénasszonyok a porontyoknak!

Ahogy a hátára vette a batyuját az üstfoldozó szerszámokkal, meglátott egy csűrt a ház mögött, és a kelő hold fényénél arrafelé vette az útját.

Tágas, tiszta csűr volt, és egyik sarkában szénaboglya állt. Nem megvetendő hálóhely a fáradt utasnak, Pat befészkelődött hát a szénába, és hamarosan elaludt.

Nem alhatott sokat, amikor lábdobogásra ébredt, és ahogy óvatosan kikukkantott a szénából, látta, hogy négy mérhetetlenül magas ember lép a csűrbe, egy holttestet vonszolnak maguk után, aztán durván a csűr padlójára lökik terhüket.

Tüzet gyújtottak a csűr közepén, a holttestet pedig egy hosszú kötéllel a lábánál fogva felakasztották a mestergerendára. Az egyik aztán elkezdte lassan forgatni a tűz fölött.

- Gyere - szólt aztán oda egy óriási fickónak, a legmagasabbnak a négy közül - , én már elfáradtam, most rajtad a sor!

- Ördög és pokol, én ugyan nem forgatom - felelte a hosszú fickó. - Ott van Pat Diver a szalma közt, miért ne forgathatná ő egy darabig?

A négy ember ijesztő ordítozással szólongatta a szerencsétlen Patet, az pedig, látva, hogy nincs menekvés, okosabbnak találta, ha előbújik a rejtekhelyéről.

- No, Pat - mondták a hosszú fickók -, forgasd szorgalmasan a tetemet! De ha odaégeted, akkor téged kötünk fel és sütünk meg helyette!

Patnek égnek állt a haja, és patakokban szakadt a homlokáról a hideg veríték, de nem tehetett mást, el kellett végeznie a borzasztó feladatát.

Mikor a négy ember látta, hogy rendesen nekilát a dolognak, kimentek a csűrből. A lángok azonban hamarosan olyan magasra csaptak, hogy megperzselték a kötelet, és a holttest nagy puffanással belepottyant a tűzbe, hamut és parazsat szórva maga körül. A nyomorult üstfoldozó rémülten felüvöltött, kirohant az ajtón, aztán szaladt, ahogy csak bírt.

Addig szaladt, amíg csaknem összeesett a kimerültségtől, amikor meglátott egy hosszú szálú, dús fűvel benőtt árkot, gondolta hát, hogy belébújik, és elrejtőzik benne reggelig.

De alig pár perce feküdt az árokban, megint nagy lábdobogást hallott, jött a négy ember a tetemmel, és terhüket az árok szélére fektették.

- Fáradt vagyok - mondta az egyik óriás -, most rajtad a sor, cipeld te egy darabig.

- Ördög és pokol, én ugyan nem viszem - felelte az, de ott van Pat Diver az árokban, miért ne cipelhetné ő egy darabig?

- Gyere elő, Pat, gyere elő! - üvöltötték mind a négyen. Pat majd szörnyethalt az ijedtségtől, de előmászott.

Addig botladozott, a hátán a nehéz holttesttel, míg el nem érte a Kiltown Apátság romját, ahol a falakat befutotta a borostyán, a barna bagoly egész éjszaka huhogott, és földiszeder és tüskerózsa sűrű, összegubancolódott indái alatt elfelejtett holtak szunnyadtak. Most már soha senkit nem temetnek oda, de Pat hórihorgas útitársai befordultak az elvadult temetőkertbe, és elkezdtek sírt ásni.

Amikor Pat látta, hogy el vannak foglalva, gondolta, még egyszer megpróbál elmenekülni. Bemászott hát a galagonyabokorba a kerítés mellett, remélve, hogy az ágak eltakarják.

- Fáradt vagyok - mondta az az ember, aki a sírt ásta. - Nesze, itt az ásó - fordult a legnagyobbikhoz - , rajtad a sor!

- Ördög és pokol, nem rajtam a sor - válaszolta az megint. - Ott van Pat Diver a bokorban, miért nem jön ki és ás egy kicsit?

Pat előmászott hát, és fogta az ásót, de abban a pillanatban az apátság körül az apró parasztházak és kunyhók előtt kukorékolni kezdtek a kakasok. A négy férfi egymásra nézett.

- Mennünk kell - mondták -, szerencséd, Pat Diver, hogy megszólalt a kakas, mert különben téged is belehajítottunk volna a sírba a tetemmel együtt!

Eltelt két hónap, Pat közben keresztül-kasul bejárta Donegal megyét, amikor egy szép napon Raphoe-ba érkezett. Ott éppen vásár volt, és a vásártéren a tömegben Pat egyszer csak hórihorgas emberbe ütközött.

- Hogy vagy, Pat Diver? - kérdezte az, és lehajolt, hogy az üstfoldozó arcába nézzen.

- Honnan tudja a nevemet, uram? Mert nekem nincs szerencsém ismerni - dadogta Pat.

- Hát nem ismersz meg Pat? - mondta a hórihorgas ember. Aztán az üstfoldozó fülébe súgta: - Ha visszamégy Innishowenbe, lesz miről mesélned!

/Ford.: Rakovszky Zsuzsa/