Okura japán költő panaszkodása fia halála miatt (Krisztus után a 8. században)

Mit bánom én a hét kincset, miért
Az ember-vágy és kapzsiság törekszik?
Az én életem kincse a fiam volt,
Ki sápadt-mozdulatlan halva fekszik.

Reggel, midőn a hajnalpir kigyult,
Körültem játszott, nem sejtvén veszélyt,
S midőn az esti szürkület leszállt,
Fejét kezemre hajtva igy beszélt:

Apám, anyám, ha nyugovóra térek,
Aludni engem közre fogjatok
S velem, mint erdőn a szaki kusza,
Szorosan össze-hármasodjatok.

S míg csevegett, én fürge képzelettel
Szinezgettem magamnak a jövőt
S hogy megérem, míg férfiuvá érik:
E vidám hittel róttam az időt.

Ugy biztam én ez álmodott jövőben,
Mint egy hajós, ki bizva száll hajóra…
De jaj! viharzón jött egy förgeteg
S reám dördült, a szépet-álmodóra.

És inségemre nem volt már segély:
Felöltöztem a szent-kötényeket
S a szent-tükröt ragadva fel kezembe:
Forró imákkal kértem az eget.

Szemem a kéklő mennyboltnak feszült
S kiáltozék az égi istenekhez!
Majd földre verve vergődő fejem:
Imádkozék a földi istenekhez.

Kérés, imák, panasz: hiába voltak.
Nem hallgatták meg a nagy istenek.
A gyermek senyvedt, s szivem bánatát
Remény-sugár sem érintette meg.

Kis teste napról-napra hervadott
És ajkán mindig halkabbult a hang,
Amig a végső szikra is kihamvadt
S a kora-holtra ráborult a hant.

Üvöltve tombolt fájdalmam, s vadul
Öklözve fájó szivemet, meredt
Nézéssel néztem égre…Ó, fiam!
De kegyetlen sors vitt el tégedet!

Utó-ének

Oly ifju volt, hogy nem tudhatja még
A járást és az utat oda-át.
Ez adományt vedd hát, Sötét Követ,
S szépen vidd őt az alvilágba át.

/Ford.: Szombati-Szabó István/