Páskulyné Kovács Erzsébet: Kevesen múlt a boldogság

 

Gyermek voltam, kicsi, törékeny, gyáva,
sírtam hangosan kiabálva:
Olyankor mindig jobban szerettek,
ölbe vettek, csókoltak, becézni kezdtek.

Ahogy nőttem múltak a napok, évek,
a csókok fogytak, feledésbe tértek.
Szerettek még, gondoskodtak rólam,
megfeddtek ha elkóboroltam.

Az élet egyre nőtt, s fogyott a szeretet,
ha bánatom volt, más akkor nevetett.
Ha szomorú voltam, jól megszidtak érte,
s én odamentem bocsánatot kérve.

A felnőttek közt idegenné lettem:
és azt sem mutattam, ha nagyon szerettem.
Ha sírni akartam, hazudtam magamnak,
s már hinni is kezdtem a hazug szavaknak.

- Nem kell mindenből nagy dolgot csinálni,
saját magamnak bálványává válni.
- És keményült a szív, keményült a lélek:
és mások baján sem rezdült -, nem érzett.

Így jött-ment az élet, s akiket szerettem
hozzájuk tartoztam, már-már elfeledtem.
Pedig néha még panaszkodtam volna:
hogy úgy fáj a szívem: nem tehetek róla.

Szeretetet várok, szeretetet kérek,
- de senki sem csókolt, senki sem becézett.
S azt sem vették észre, hogy közben
a hajam lassan hófehér lett.

A lábam már reszket, erőm elhagyott,
mint egy kicsi gyermek, tehetetlen vagyok,
és csendben sírok, ahol senki sem lát,
lehulló könnyemet ne lássa a világ.

Sok bánatot takar arcom barázdája,
keserű könnyeknek útja van leszántva.
Mélységeit a könny csak befelé mossa,
ami fáj, a szívem egyedül hordozza.