Philip Freneau: A vadlonc

 

Te szép virág, ki nyílsz e titkos,
E bánatos magányban itt,
Érintetlen bomlik ki szirmod,
Látatlan lengnek ágaid.
Kósza láb tönkre nem tehet,
Nem ríkatnak meg vad kezek.

Természet szabta gyolcsruhádat,
Hogy meg ne lásson földi szem,
S rendelt föléd őrizni árnyat,
S vizet, mely csobog csendesen.
Így békén múlik el nyarad,
S köszönt rád nyugodt alkonyat.

Kit romló bájad megigézett,
Már búsan sejthetem jövőd.
Hull a virág - lám elenyésztek
Az Édenkertben felnövők.
Metsző faggyal az ősz ha meglep,
Szirmaidnak nem ad kegyelmet.

A kelő nap s az esti harmat:
Kis élted ezekből fakadt.
Semmi voltál, de ez hatalmad:
Ha meghalsz, ugyanaz maradsz.
Közben nincs, csak egy röpke óra,
Egy virág múló, gyönge sorsa.

/Ford.: Tábor Eszter/