Tóth Endre: Szülőházam

Tiszán innen, napkeletre,
Sárga tengerhomokon,
Nyírjes erdők közepében
Most is áll még a halom:
S tetejében a halomnak
Még a ház se düledék,
Oh pedig de régen volt már
Hogy belőle eljövék!

Oda néz ki ablakával
Most is a liget felé,
És a hajnal a ligetből
Most is eljár még belé.
Régesrégi kőkéményén
Most is gólya kelepel:
Hej de régen hallgatja már
Az az öreg házfedel.

Minden ugy van itt mint hajdan,
Minden tárgy oly ismerős:
Eresz alatt még a padka
Most is oly ép, oly erős.
És az a nagy kerek udvar,
Fűbe, fába oly buja -
Akkor se volt, hálistennek
Mostan sincsen kapuja.

Pipaszóval öreg ember
Kinn az eszterhaj megett,
Édesapám fogadott itt
Jobb időkben engemet!
Öreg asszony élt itt akkor,
Aki várva várt reám
S tárt karokkal ölelt által -
Az én édes jó anyám!!

Hogy megáldott, hogy megcsókolt,
Hogy dobogott kebele!
Ragyogott rám az anyai
Szeretetnek szent heve.
Éd's apám meg ugy nézett rám -
Át a pintes üvegen:
Jó kedvében azt dalolta:
"Veres bársony süvegem!..."

S most is ugy van itt mint hajdan:
Most is lakják emberek,
De a régi jó lelkekből
Én már egyet sem lelek!
Nem néz itt rám senki többé,
Csak az udvar, csak a ház:
Lépteimre Boris asszony
Nem figyel már, nem vigyáz!

A kutyák is megtámadnak
Mint akármi jövevényt,
Körülfognak s órahosszat
Ott támasztom a sövényt.
S hogyha végre ajtót nyitnak:
Rám bámulnak hidegen:
Ahol egykor otthon voltam,
Árva vagyok s idegen!!!