Ujgur népmese: A fából faragott hajadon

Élt egyszer, éldegélt négy szegény ember: egy ács, egy festő, egy szabó meg egy igazi ágrólszakadt, akinek semmiféle mestersége nem volt. Ínségesen éltek mind a négyen, nemigen akadt munkájuk. Egy nap aztán fölkerekedtek, nekivágtak a vakvilágnak, hátha másutt jobban menne a soruk. Fogták a szerszámaikat meg az útitarisznyájukat, és elindultak.

Estefelé egy forráshoz értek, ott maradtak éjjeli hálásra. Reggel, amikor fölébredtek, megláttak egy ember formájú fát a forrás partján.

Nem volt sietős az útjuk, ráértek, hát nekiláttak, hogy még emberibb  formájúra igazítsák a fát. És ha már ember lesz a fából, legyen hajadon belőle! Az ács kifaragta szépen, a festő bepingálta gyönyörűségesen, a szabó meg ruhát varrt neki. Akkor a negyedik, az, akinek nem volt mestersége, elébe térdelt, és varázsigéket olvasott rá, hogy életre keltse. Egész nap, egész éjjel mormolta-suttogta a bűvös igéket, mikor aztán, hajnaltájban, megmozdult a hajadon. Pislantott egyet, elmosolyodott, nyújtózott egy nagyot, és életre támadt.

Megörült a négy cimbora, hogy ilyen szépséges hajadon csöppent közéjük! Beleszerettek mind a négyen, mind magának akarta feleségül. Majd ökölre mentek miatta.

- Bizony engem illet! - mondta az ács. - Én faragtam hajadon formájúra.

- Márpedig az enyém lesz! - erősködött a festő. - Én pingáltam szépre az arcát, aranyra a haját!

- Senki másé nem lesz, hanem az enyém! - lármázott a szabó. - Én adtam rá ezt a pompás ruhát!

- Egyedül nekem van jussom hozzá! - torkolta le őket az ágrólszakadt. - Hiszen én keltettem életre!

Huzakodtak egy darabig, marakodtak, aztán elindultak a kánhoz, ítéljen a dolgukban. Vitték a hajadont is. Elmondták a kánnak rendre, hogyan jártak. Meghallgatta a kán, aztán kimondta az ítéletet:

- Ez a hajadon az én földemen termett, nem illet hát se téged, se téged, se téged, se téged, hanem engem!

Meghallotta a hajadon, kifordult a palotából. Az udvaron megállt mozdulatlan, megdermedt a lába, karja lehanyatlott, lecsukódott a szeme. Lehullott róla a ruha, lehámlott a festék, s mire a négy cimbora kilépett a palotából, visszaváltozott azzá, ami volt: fává. Sóhajtott egyet a négy vándorlegény, a kán kettőt sóhajtott, de ez már nem segített rajtuk.

Ott áll ma is az a hajadon formájú fa a kán udvarán, láthatjátok, ha arra jártok.

/Átdolgozta: Rab Zsuzsa/