Vasile Alexandri: A gyöngyvirág legendája

 

A boldog mennyországban, minek se volt hiánya,
Zsongító volt a lég s örökös Május járta.

A liliom virága nyilott szüntelen ottan
És önté illatát, nem hervadottan.

És enyhe volt a lég ott, puha mint lágy selyem,
Lágy suttogásra inte s világolt szüntelen.

A fákon a madárkák, a légben angyalok,
S a földi jaj a mennybe soha fel nem hatott,

Mert irva volt az égre, felhőn futó hullámra,
Gond és fájdalom a mennyet hogy ne járja.

Ezüst folyóknak partján, virágok közepette
Tanyáztak szelid lelkek boldogan és szeretve.

Önfeledetten élték az égi örömöt,
Amelynek minden perce végtelen és örök.

Oly édes béke volt ott, tündéri szép világ,
De valahogyan mégis: Hiányzott egy virág.

Földről picinyke lélek száll most s im, odaszáll,
Mintha emelné lágyan egy édes illatár.

Az égi lelkek akkor elébe jöttenek,

Már messziről mosolyogva feléje intenek.

-      Isten hozott leányka! – köszöntik szivesen.
Fáj-e korai jöttöd, világod odalenn?

-      Nem fáj a muló élet, a tűnő és törékeny,
Ha földi üdvömért mennyországot cseréltem.

-      És hát az örömök, mit ott lent elhagyál?
- Jobban tetszik nekem itt ez az égi táj.

-      S nyomodban nincs-e úr, a földön fájdalom?
- Ah, drága jó anyám, oh, ki sem mondhatom…

És ekkor sírni kezd és akkor könnye hull,
A könnyből gyöngy leszen s virággá alakul.

Azóta nincs hiány a mennyben semmi több
És kézről kézre jár az angyalok között.

Könnyvirág, gyöngyvirág.