William Cullen Bryant: Egy vízimadárhoz

 

Már harmat hull, a menny
A búcsuzó nap léptétől kigyúl -
Merre törsz, át rózsás mélységeken,
Fáradhatatlanul?

Vadász hiába les,
Követve röptödet - neked nem árt,
Amíg a bíbor ég színén kecses
Árnyként suhansz te át.

Kákás tó iszapos
Szegélye, széles folyó partja vár,
Vagy gyűrt tengerföveny, mit egyre mos
A ringó ár-apály?

Van ez ösvénytelen
Parton át utad megmutatni Kéz
- E roppant, puszta levegőegen -
S árván, de célhoz érsz!

Fenn a hideg, sivár
Szelekben szárnyad reggel óta ver,
De nem konyul a vágyott földre, bár
A komor éj közel.

Mert vége már hamar,
S pihensz, ha nyári honnod megleled
Nyüzsgő társak között, és nád hajol
Védett fészked felett.

Eltűnsz, benyelt az ég
Nagy szakadéka, de a szivemen
Tanításod mélyen bevésve ég,
S nem halványul sosem:

Ki a határtalan
Ég övein téged bizton vezet,
E hosszú úton, mit rovok magam,
Vigyázza léptemet!

/Ford.: Tótfalusi István/