Zaharia Stancu: Hegyekbe vágyom

Ha ökreimmel szántott mindennapi mezőkről
tiszta időben olykor a dombra fölmegyek,
felhő-fejes hegyekre látok a szemhatáron.

Ilyenkor vágyom el juhnyájjal a hegyekbe,
napos-füves mezőkön hogy csöndesen legelne.
Medvét a málnavészben hadd szúrnék torkon én.
Találna el parittyám fajdot fenyők közén.
És este, ha tűzből gyanták lágy illatát a
magasba szórja lángok fellobbanó virága,
rád bíznám, néma éjjel, nyájamat és ebem,
hadd érném el keselyűk fészkét fönn a hegyen,
szökném friss zerge-lépttel a legfelső oromra,
hogy legalább botommal érhessek föl az égig,
mely záporát s vakító villámát a földre ontja...

/Ford.: Szemlér Ferenc/