Mint áradó tavaszi folyó, kéken
csobog a hold falunk fölött az égen.
Mennyei mezőn csillag-kút fakad.
Valahol friss szénaboglyák alatt
szél bújik meg az est lágy tenyerében,
s nem tudja: ő-
utána sóhajt minden kerti tő.
Gyere!...
Majd mellém bújsz reszketegen.
Derekadon pánt lesz karom.
Vadvirágok hűs balzsamát szedem
vöröslő ajkadról. S mint amforában,
tág szemed mélyén
meggyűl az éjjeli sötét -
s a csend gyöngyeit hosszú pillád lágyan
tördeli szét.
/Ford.: Szemlér Ferenc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése