Nézd, vérvörösben égnek fönt a szőlőhegyek.
Nedves szemű hajnalka a kertfalon nevet.
Fénylik a levegőég. Hűvös a tiszta reggel.
Semmi sem változott még. A patak futva szökdel
üveges tarajával át a malomkeréken.
De gyűl a szemhatáron csapatban és sötéten
a felhő. És az égbolt, hol a fehér galamb
röpte vékony vonalként sietve elsuhant,
hamarost ránk zuhintja gonoszul és vakon.
Ezért könyörgök térden, gyűjtsd össze még napom
s lényem minden szikráját ragyogó két szemedben.
Ránk csillagok zuhannak. Fák koronája reccsen.
Félek és azt kívánom: a bú ne sejtse létem.
Mint magot ősszel: rejts el mélyen a föld ölében.
/Ford.: Szemlér Ferenc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése