Óh, ha igaz, hogy éjszaka,
mikor elpihen az élet
s kereszten, sírkövön csak a
hold sugarai kergetőznek,
ha igaz, hogy nem tiltja őr
útját a sok porladó árnynak,
akkor hívlak, Leila, várlak:
barátnőm, a szivemre! Jőjj!
Jőjj hamar, drága tünemény,
s ahogy búcsúztál, állj előttem:
sápadtan, mint a téli fény,
és végső kínoktól gyötörten.
Messzi csillagként tündökölj
és ölelő, halk fuvalom légy,
vagy érkezz, mint iszonyú torzkép:
akárhogy! De szivemre! Jőjj!
Nem hívlak kifürkészni, mi
hogyan van ott a túlvilágon,
vagy hogy megbántsam Azt, aki
elvitte legdrágább barátom:
nem is, mert néha úgy gyötör
a kétség...Azt vágyom szivednek
megmondani csak, hogy szeretlek
s tied vagyok örökre. Jőjj!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése