A. Tennyson: Lord Burleigh

Szólt az ifju:"Hogyha lelkem
Külső jelbül jól itélt,
- Minden szócskád' megfigyeltem -
Szívet adnál szívemért!"
S mond a lányka, arcza lángba:
"Keblem rég feléd hajolt!"
Tájképfestő volt az esdő,
Ez meg pórleányka volt.
S ajkát ajkára nyomja
S a lány ellen nem szegűl:
Paphoz mennek s aztán nyomba'
Utra kelnek egyedűl.
"Tőlem, édes, nem nyerendesz
Drága nász-ajándokot:
Kunyhónk éke szerelem lesz -
Mást fel nem ajánlhatok!"
S értek villát, értek parkot,
Elmaradt sok úri ház,
Sok liget, mely sátrat alkot,
Hol a szellő dúdorász,
S elmerengtek jó sokáig.
S most fölrezzent a müvész:
"Nézd dúsak nagy tanyáit
Mennyi pompa s mennyi fényüzés!"
És amaz, mellette járván
Vígan csüng a szón, s örűl:
Régi s uj hona határán
Mennyi szép veszi körűl.
Itt egy díszkert van előttök,
Ott vén tölgyek százai,
Messzibb kéjlakok, erődök,
Lordok ősi házai.
S hozzá símul önfeledten,
S jobbra-balra nézeget:
Hol a kunyhó, hol ők ketten
Megrakják majd fészköket?
Neki szép otthont teremtve,
Hogy imádja majd urát!
Hogy' tart mindent tiszta rendbe...
Csak már otthon volna már!
Igy tünődik s ime mit lát?
Nagy kaput min ős czimer.
Nézi, nézi - lám, kinyitják,
S férje rajt' belépni mer.
S lát egy kastélyt - még oly szépet
Egész úton nem talált,
S látja czifra szolganépek
Földig hajkó sorfalát.
S tisztelettel megfelelnek,
Tőlök bármit ha kiván,
S ő bejár sok drága termet
S tesz-vesz félelem hián.
Nője ámul, nője bámul
S ésszel föl nem ér ilyet:
Az mosolygva átkarolja:
"Mindez - szól - enyim s tied!"
Büszke nemnek ifju sarja,
Burleigh grófja itt honolt:
Hét hazában nincs ily dalja,
Dúsabb, fényesb hírü lord!
Elpirúlva, arcz-kigyúlva,
Mintha szégyen érte vón',
Néz a földre ifju hölgye,
Néz ijedten, lankadón.
S aztán mindjárt ujra szint vált -
Arcza sárga mint viaszk:
Férje fogja s lágy-susogva
Édes ajkbul önt vigaszt. -
S küzd a nő, a hogy csak küzdhet,
És csak olykor csügged el,
S megtanulja, a mi tisztet
Fényes rangja követel.
Férje lassan fölnevelte
Úrnővé a pórleányt,
S jó, nemes volt szűzi lelke,
S mind szerették egyaránt.
Mégis érzi, tépelődve:
Nyűg szívének az a rang:
Mindig az vagyon előtte:
Máshol nőtt fel ő: alant!
S bágyad: s gyakran súgja halkan:
"Ha a festő volna még,
A kit megszerettem hajdan,
Tán megint mosolyganék!"
S hervad, fonnyad évrül-évre
Hű urának oldalán,
Egy fiút s két lányt hagy élve,
Ő meg elhúny - oly korán!
Burleigh lordja könnyben ázva
Elsiratja holt nejét:
Jár a házba', talpig gyászba',
Nem leli sehol helyét.
Burleigh lordja néz a holtra:
"Más ruhát kell adni rá!
Melyet esküvőnkön horda:
Abba' szálljon föld alá!"
S halkan lépve vitte népe
Őt a sírgödör felé:
Ócska nászi köntösébe'
Lelke nyugtát föllelé.

/Ford.: Radó Antal/