Táti meg az öreg Virág egyre csak azt nézték, milyen szaporán forog a Garibangyi kérges kezében a nyírfa seprő nyele, s milyen vígan fütyörész az öreg, s hosszú, sárgás, őszes szakállába hogy mosolyog egyre...
Virág, aki nagyon fortélyos ember volt, egy vasárnapi reggelen így szólt a Tátihoz, miközben a pálinkásbódéból ki a stációjukra utcasöpreni bandukoltak - hogy: " te, Táti, az a huncut Garibangyi alighanem megütötte a lutrit!"
- Az ám! - szólt Táti, s kalpagját fel a feje búbjára tolva, megállott az utca közepén. - Vigyen el az ördög, ha igazat nem mondasz!...Már az nincsen másképpen...Úgy van, hogy a vén huncut megütötte a lutrit...
Az utca másik szélére, az öreg Garibangyihoz, a szél meg a seprőcsapások alatt felkavargó por odahozott egy-két hangosabb szavat az utcasöprők suttogásából. És az öreg tovább mosolygott tömött szakállába, olyan vígan, olyan elbízottan.
Virág átkiáltott hozzá:
- Garibangyi, sose légy oly büszke...
A vén utcasöprő ravaszon sandított vissza.
- Hát van rá okom...
Erre meg Virág tolta volna fel kalapját feje búbjára, ha kalapja egyáltalán lett volna.
- Táti, halld csak ez a vén kötélrevaló aligha nyert a lutrin, de biztosan elemelt valahol valamit...
- Ejnye, kutya a lelkem, ha igazat nem szóltál! Valami papi bugyellárist...
- Vagy valami utas adta oda neki kufferját, hogy vigye ki a vasúthoz, s az öreg elvasútozta magának...
- Vigyen el az ördög, ha nincs így! Én is láttam az öreget kinn az állomáson türüszködni a trágerek között valami utas holmijáért. Bár a veres sipkások nemegyszer megagyabugyálták, de az öreg nem tágított: ha ma pofon ütötték, holnap megint ott ácsingózott, s majd lehúzta az utasembert:"Majd beviszem én, kérem! A holmiját, nagyságos uram...!"
- Aztán meg a pálinkásputyikosnak is kifizette a hét garasát, s azóta nem néz a boltja felé se - suttyomban bort iszik nyilván...
Garibangyi csak loppal nézte, hogy sandalítanak, hogy susognak róla. Végtére meg nem állhatta szó nélkül:
- Jertek csak, málészájúak!
Táti és Virág egymásra néztek, aztán odacammogtak a vén Garibangyihoz, aki akármilyen perfidül viselkedett irányukban egy idő óta - mégis - csak kenyeres pajtás és régi kartársuk volt.
A régi kolléga kigombolta felsőkabátját - ami rövid ideig tartott, mert a kabáton csak egy gomb volt, az is csak így-úgy odafércelt kapocs képében -, aztán a belső zsebéből egy csomagot vőn elő.
Midőn a csomagot kinyitotta, a Táti meg a Virág menten elejtették kezeikből a seprőt: és szemeik csillogának. Virágnak azonban csak az egyik, mivelhogy csak egy szeme vala. ("A másikat - így adá elé a dolgot ő - kiütötte a gyaluforgács, amikor még asztalos voltam, s négy segéddel dolgoztam...Ez volt az oka annak is, hogy felhagyék gyilkos mesterségemmel...!" Erre az előadásra a mindenben akadékos Ruzsa Pál - szódahordó a pálinkaboltos ténsúrnál - azt veté ellen, hogy :" igen ám, kiütötte a zsandár, amikor a tulajdon vörös manipuláns bugyellárisát akartad elcsízelni...")
Tehát midőn a csomag kibontatott, a Táti és a Virág mind a három szemei csillogának.
Háromnegyed, fél és egynegyed szivardarabok feketéllettek pettyesen - barnállottak -, csábosan és nagy számmal a papírosban.
Valódi, a színház előtt keresett, gondosan megmosott havanna és kuba és belföldi szivarvégek...Garibangyi kimarkolt belőlük egy csomót, s kartársait megkínálta.
- Nesztek, gyújtsatok rá...aztán...aztán eljöttök hozzám, a lakásomra...
A kartársak egyik bámulatból a másikba estek. Virág átható eszét két csodálatos gondolat csapta meg.
Garibangyi szivarokkal - nem is "egyekkel" kínálja meg őket: - és hogy Garibangyinak lakása van! - tört ki ajkán hangosan a kérdés, melyeket Táti újabban ismételni e gondolatok eredetiségénél fogva is - jónak látta.
A dúsgazdag utcasöprő ismét mosolygott, tenyereit egymáshoz dörzsölé, sipkáját betyárosan bevágta a szemébe, s a leghosszabbik szivarára gyújtva, azt is papírszipkába téve, megindult lefelé az újpesti úton.
- Gyertek csak...mutatok valamit a lakásomon: egy szoba és konyha: a konyhában: Krinolin...
Tátiék némán ballagtak utána. Táti nem gondolkodott semmin, hanem Virágra nézve, szerette volna megtudni, hogy miről elmélkedik ez: mert meg volt győződve, hogy ez elmélkedések tárgya és módja okvetlenül korszerű és éles: Virág arca azonban nem árult el semmit. Két, még meglevő, ki nem ütött foga közé szorítva szivarját, nem annyira a füstöt, mint a levet szívta abból, s időnként némi merengéssel, erősebb vagy gyengébb taktussal egyet-egyet pökött.
A cselekmény e momentumai a következő gondolatok drámai - mert csattanós - befejezéseül szolgáltak.
Szivarral kínál? Mily szokatlan jele a baráti érzelemnek! Mire véljem? Mit jelent?...Garibangyinak lakása van? Hogyan és honnan? Tehát mióta nem hál a "hajléktalanoknál", azóta szobát árendált? Rendes lakás? Mióta változott meg a világ sora? Csakugyan itt volna az üstökös, hogy egy utcaseprőnek lakása, rendes lakása van?...Egy szoba és konyha? Ez az ember kétségkívül eltett valakit láb alól!...És a konyhában "Krinolin"? Garibangyi asszonyt kerített a házához...
Ezenközben egy zsúpos kis házhoz értek.
- Itt a lakásom...
Virág a Garibangyi vállára tette a kezét.
- Akasszanak fel, Bangyi, ha egy percig is nem hittem, hogy te vagy a világon a legjobb pajtás!...
- Ejnye, a szájamból vetted ki a szavakat!...- szólt a másik, és mindketten néma áhítattal ballagtak társuk után.
Az utcaseprő büszkén ballagott előttük a nagy kátyús udvarban - mely Virágot hálátlan szülőfalujára emlékezteté -, és alig-alig köszönt az omnibuszkocsisoknak, akik fogatukkal itt szoktak tanyázni. Egy földszinti ajtó előtt megállt, s szivarját kivevé a szájából.
- Pajtik, tegyétek le azt a bagót, "Krinolinnak" árt a füstje!
A szobából sajátságos hangok hallatszottak ki. Virág alig várta, hogy az ajtó kinyittassék. A kihalló, sajátságosan morgó hangokból Törsöly Klárára, a Nyúl utcai zsemlyésasszonyra vélt, arra a lényre, kit ő három ízben hítt magához élettársul, de ki az ajánlatot mindannyiszor visszautasítá. Sajátságos érzés fogta el a szívét, s majdnem toporzékolt.
Az ajtó végre megnyílt, s míg Bangyi büszkén nézett szét társai között, s míg mintegy köszöntésképpen magasra emelé seprőjét: "Krinolin" láthatóvá lőn.
Krinolin egy körülbelül kétéves hízott sertés volt. Virágék, amint megpillantották fényes orrát, tokás és már puffadt képét, majd térdre rogytak előtte. Krinolin egykedvűen - mondjuk, egy kétmázsás mangalicához illőleg -, higgadtan röfögött rájuk. Egypár pillanatig mind a hárman némán nézték az ünnepelt állatot. A tulajdonos törte meg az áhítat e csendjét:
- Krinolin, Krinolinka...Sose röfögj, nem bántanak, ők Virág meg Táti...Megetted a kukoricádat? Korpa kéne, ugye, kutyaházi...He, korpa, vízzel dagasztva, jó puha, ragadós, édes, he?...Mindjárt...mindjárt...hát, mutasd a farkincádat...Hé, pajtik: láttatok-e világéletetekben ennél fáinabb disznót...
Virág a meghatottságtól remegő nyelvével alig tudá kinyögni, hogy:
- Nem!
Táti pedig éppenséggel nem tudott egy szót sem szólni, csak nagy kefebajusza alatt mozgott-izgett hangtalanul kövér, nagy szája...
A házigazda levetette kabátját, hogy szabadabban mozoghasson. Gyengéden kezébe fogta a Krinolin farkincáját, s a túláradó örömtől egész testében nevetett.
- Táti, Virág, ide gyertek! Milyen lábszárai vannak. Ez a lábszár megdúrná magát a polgármesterét...A feje, nézzétek a fejét, olyan hosszú, mint a tiéd, Virág, s szélesebb a derekadnál...Az édes...Hát még a hája, tapintsátok csak meg - de ne szorítsátok szegényt - a szalonnáját: lesz vagy ötujjnyi...Eszem a lelkét, milyen kicsiny, hogy benőtt a kövérségbe a szeme! Pillants hát, bolond! Mutassatok nekem akár emberben is olyat, aki kétéves létére túl nyom a két mázsán...
Virágék szótlanul "nemet" intettek fejeikkel, Garibangyi pedig majd kibújt a bőréből. Levette kötőjét, csizmáját, s úgyszólván táncolt Krinolin előtt.
- Ez állat. Egészen más állat, mint az ember. Az asszonyt nem is említem. Csak kukorica kell neki meg egy kis korpa, aztán úgy meghízik, hogy kitolja a konyha falát...Milyen sonkája lesz! Füstös és friss kolbász, hurka, májas és véres - belé két garasért vanília -: aztán még főképp a zsírja, a temérdek sok zsír! - hé, Virág, mit mondasz hozzá, hm!...
Virág nem szólt egy szót sem, csak nézett, csak bámult. Az az egy szemei is majd kifutott a folytonos nézéstől. Leült Krinolin elé, s meg akarta fogni. Krinolin kisiklott. Egyik lábát megütötte a másikban. Garibangyit élénk részvét fogta el.
- Megütötted magad, Krinolinka, te szegény. Na, gyere ide...
Bangyi megcsókolta a sertés fényes tarkóját. Táti és Virág követték példáját. És Krinolin büszke méltósággal állott előttük: nyugodtan hagyta magát megimádtatni. Egy nyugalmazott államkancellár sem fogadhatta hidegebben a dicsőséget.
A túl boldog utcaseprő a sertés élettörténetének elbeszéléséhez kezdett. A kollégák feszült figyelemmel csüggtek ajkán. Az élénk történet előadása közben egy-egy könny fakadt a vén Garibangyi összehúzódott, véres szemeiben: mikor feltűnt, csakolyan "kristály" tiszta volt ez a vízcsepp, mint az, amely a deli szüzek "éjfekete" vagy "hajnalkék" szemén felcsillan, de hogy lefelé kezdett gördülni a ráncos arcon, piszkos színű lett az odafreccsent sárfoltoktól...
Garibangyi legelőbb is arról az időről kezdett beszélni, midőn szívét először fogta el a vágy: venni - már ahogy, úgy - egy malacot, s disznót nevelni belőle. Mikor a fővárosba jött - ezelőtt harminc esztendővel -, azt tapasztalta, hogy alig egy tenyérnyi szalonna három garas. És alig lakik jól vele az ember. Szívét keserűség fogta el. De csakhamar megvigasztalá egy merész gondolat: egy egész disznóval bírni, mely annyi szalonnát ad, hogy egy embernek két télre is elég, ezenfelül meg sok jó - a világon a legjobb - dolgokat: s ami fő dolog: sok-sok - zsírt...És e merész gondolat nem hagyta nyugodni. Mikor még napszámos volt, hajóvontató, rakodó: jobban esett a munka, mert e gondolattal, kivitelének tervével foglalkozott, jobban az álom, mert álmában megjelent vágyainak tetőpontja betelve, vígan röfögő, rövid sertéjű, hármas tokájú sertés képében...egészen olyan volt, mint ez a Krinolin...Feleséggel bírni, gyermeket nevelni: nem jutott eszébe, de ha csak tehette, kicammogott Kőbányára, és sorra nézte a drága, finom sertéseket, ha nem látták, meg is tapogatta a hátukat gyengéden, szelíden. Sőt egynek-egynek az árát is megkérdezte, nem azért, mintha nyomban meg akarta volna venni: de mert tudni akarta, mennyi pénzt kell még gyűjtenie? A gyűjtés az nagyon lassan ment, de mégis, már négy ízben volt hat-hat forintja. Majdnem elég egy soványos malackára.
De az öreg Garibangyi kövéret akart venni, s a hat forintjához addig-addig gyűjtött, míg egyszer egy-egy kupica pálinkára - ha már ezt az ördöngös italt el nem lehet kerülni - befordult a "Két trágerok"-hoz. Az egy-két kupicából lett vagy tíz meszellyel, s a hat forint újra hat krajcárra olvadt le a zsebében...Garibangyi, mikor ilyes esetek után magához tért, búvában szaladt volna egyenesen a Dunának, ha a bágyadtságtól egyáltalán járni is tudott volna...
Hanem egyszer, több évi kísérletezés után, megkötötte magát, s ez azon nevezetes idő volt, midőn a "Két trágerok"-nak a hétgarasnyi adósságot kifizeté, hogy soha többé ne menjen a boltjába. Lakást vállalt, dolgozott éjjel-nappal, a rendes két font kenyér helyett csak egy fontot evett meg naponként - míg végre egy napon meglátta Krinolint.
Meglátta, és megvenni: egypár óra műve volt. Krinolin akkortájt még nagyon vézna, beteges kinézésű malac volt, s a vén utcaseprőnek egész kényelmesen belefért a kabátja belső zsebébe, mely nevezett zseb különben is tulajdonosának éléstára vala. Krinolin életéhez kezdetben édeskevés remény volt, s a tulajdonos gyakorta egész éjeket töltött mellette álmatlanul. (Az nem igaz, hogy úgy visított a szobában, hogy az egész házban nem lehetett miatta aludni.) De a kitartó és szeretetteljes ápolás győzött...
- Tulajdon véremmel neveltem, pajtik, ezt a pribéket, a tulajdon édes véremmel. Elvontam a számtól a falatot, hogy nekiadjam...Mintha csak a saját gyermekem lett volna! - fejezé be elérzékenyült hangon az öreg Bangyi a Krinolin élettörténetét.
Virág felállott. Ő csak most fogá fel teljes nyomatékával a helyzetet. Előtte állt egy hízott disznó. Mondjuk csak így: "sertés". És előtte állt annak tulajdonosa, egy vén utcaseprő képében.
A helyzet nem volt természetes. Virág az orra előtt motoszkált kezével, s meglehetős súllyal ugyan, de csak e szavak mondá:
- Ez valami...ez valami...
Ki csodálkozik azon, ha e szavakat Táti, a helyzet méltó s találó kifejezésének találván, jellemének megfelelő édeskés kifejezéssel ismétlé:
- Ez valami...ez valami...
- Ez valami nem természetes! - szólt Virág.
- Csudálni kel az embernek! - visszhangozá Táti.
Bangyi pedig, némileg visszanyervén lélekjelenlétét, ugyan nem minden érzés nélkül, de határozottan mondá:
- Holnap pedig meg fogom ölni...
Csakugyan, egy éles kés - fényesre fenve - már ott világított a lócán, mindjárt a dézsa mellett, tudniillik azon dézsa mellett, melyet Garibangyinak a házban lakó verklisné adott kölcsön nagy rimánkodásra, eme készülő ünnepély alkalmából, s ama ígéretre, hogy a dézsa nem minden hús nélkül fog tulajdonosnőjének visszaadatni. (Mondám, " tulajdonosnőjének", mert a verklisnek eme dézsához mi köze sincs: ő már hat hónapja csatangol valamerre, anélkül hogy feleségének egy sor írást is küldött volna: - ki vagyon az útja adva!...)
A dézsában víz volt! A polcokon pedig egy nagy zsírosbödön. És minden szükséges szerszám a konyhában. De Krinolin még mindig nem sejtette a közeledő veszélyt. Egykedvűen röfögött, s nem gondolt a holnapi reggelre. Ó, ha látta volna a gyilkos vágyat ezekben a megtörött szemekben! Vajon éppen semmi előérzete nem volt volna?!...Ki tudja...ki tudja?!...
Szürke novemberi nap. Szitál az eső. Honnan hull? Hisz az eget nem is látni! Vagy az a havas esőtől terhes végtelen felhő az ég? Hideg van. A feneketlen sárban hosszúkás tavakat alkotó piszkos esővíz szinte fényes, szinte az ember szeme előtt fagy a ködös, rideg időben...
Azt hinné az ember, hogy már estvéli idő van, pedig csak kora délután az óra...
A három utcaseprő víg kedéllyel lép ki az udvarra. Garibangyi még onnan is visszakiált Krinolinnak:
- Aztán jól viseld magad...
Az udvar lázban van. Garibangyi alig tud a sok kérdésre felelni.
- Hát holnap reggel disznóölés lesz?
- Igen, holnap hajnalban: én meg a pajtásaim, Virág meg Táti fogjuk megölni...
Virág azonban még az utcán is azt hajtja:
- Ez valami, ez nem természetes!...
Egyszerre csak a "Két trágerok" előtt találják magukat. Ha pedig ilyen véletlenül ide találtak jutni, hát káromlás volna kijátszani az isteni végzést: - be kell menni, Garibangyi remegve nyúl az ajtó kilincséhez. Hanem meggondolja a dolgot. Fogadását, hogy ide addig be nem lép, már meg lehet törni. Krinolin megvan, s nincs emberi hatalom, mely őt holnap reggelig el tudná veszejteni. Megnyomta a kilincset: erős spirituszszag, rég nem érzett kedves illat üté meg az orrát...
Garibangyi késő éjjel tért haza. Ezt a körülményt nem lehetett volna őtőle megtudni, mert ő egyáltalában azt sem tudá, hogy hazatért-e.
Egész a bocskora szíjáig be volt nyakalva. A hajnali ünnep áldomását délutántól fogvást késő éjig itták...Midőn sok kaland után - az utca sara tudna róla beszélni - hazaért, első dolga volt a szegény Krinolinon egyet rúgni. Krinolin nem is hederített e nemtelen inzultálásra: különben is aludt. Garibangyit e hidegvérűség kihozta türelméből, s a dézsával verte agyba-főbe az állatot. Krinolin még mindig hidegen tűrte a sértéseket. Garibangyi végre így szólván hozzá, hogy " te nyomorult", reáborítá bekecsét, s reáfeküdt aludni...
Másnap délben ébredt fel. Ahogy felébredt, mindjárt irtózatos bűz csavarta el - különben nem valami kényes - orrát. Immár józan volt, s Krinolint szólítá.
Krinolin pedig ott feküdt a földön, s meg volt merevedve.
Az pedig nem röfögött vissza.
És nem fog többé soha visszaröfögni.
Elhunyt, megdöglött álnok módra.
Garibangyi mereven nézett a feketéssé vált roppant tetemre. Irtózatos gyorsan felfogá a helyzetet. Krinolin egészen hideg volt. Kimúlt visszahozhatatlanul.
Az utcaseprő szívét végtelen keserűség fogta el. Minden reménye tönkrement. Állhat a polcon a bádogbödön: ennek a zsírját nem fogják többé beletenni! A késre nincs szükség, elvihetik a dézsát...
Szegény vén Garibangyi nem akart se szemének, se orrának hinni: egyre tapogatta Krinolint. De keze belemélyedt tegnap még kemény húsába. Igen, vége volt mindennek. A sok éven általi koplalás, a számtalan esztendőn által táplált s már-már bevált remény, élete üdvössége, minden: önként, álnokul elhalt: halála előtt! S ezen nincs mit változtatni.
A kimondhatatlan kínos érzés megrázta az öreg utcaseprőt! Fogai vacogtak.
Tegnap lelki szemeivel látta azt a négy tábla szalonnát, amint a Krinolinból ide, a konyhába felaggatott volna...Gyönyörű paprikás szalonnák...s most az egész csak faggyú...Hitvány faggyú az egész...
Szegény vén Bangyi érzi, hogy meg kell zavarodnia e gondolatok súlya alatt...Végtelenül lesújtva érzé magát...
- Hát a sonkából sem lesz semmi? Lehetetlen...
Pedig úgy van. Krinolin most még egykedvűbb, mint életében volt. De azért, ha hallaná szegény gazdája jajgatását, hát talán felébredne még egyszer, hogy megölesse magát...De Krinolin többé nem hall semmit.
A vén utcaseprő felsóhajt. Amint sóhajt, hát mintha a tüdeje szakadna le. Aztán magára csukja az ajtót, s leül a tetem mellé...Kezeibe rejti ősz fejét, s zokog.
Virágék kopogtatnak az ablakon. Ő nem is hallja. A verklisné is eljön ajtajához, s dörömböl a dézsájáért, de a vén utcaseprő nem is felel, megsemmisült életcélját siratja...
Órák múlnak. Ismét estve lesz, majd ismét reggel. A szobában irtózatos bűz, szinte nehézzé teszi a levegőt. A dézsában a víz megposhadt, s ezer új élet,
ázalag kél benne...
Aztán úgy dél felé Virág jelenti az illető helyen, hogy: " a 94-es számú utcaseprő meghalt!"
- Hogyhogy?
- Disznót hizlalt, kérem: egy utcaseprő! Ez valami...ez nem természetes...
Táti is ott volt, de igen el volt szontyolodva, a disznóölés is elmaradt...aztán meg ez a vén bolond Garibangyi éhen veszejté magát...hát csak magában gondolta:
Mink mindjárt mondtuk a Virággal: ez valami...nem természetes...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése