Mókusokat láttunk az erdőn,
aranyszőrű mókusokat.
Megálltunk és rajongva néztük
a boldog játszótársakat.
Mintha mi ketten lettünk volna,
két fürge mókus, fiú, lány,
kik harsogó körömmel futnak
alá s fel egy fa sudarán...
Olyan közelről néztük őket,
a csintalan mókusokat,
de ők nem féltek, fel se vettek,
folytatták szép játékukat.
Fekete fényes gombszemükkel
ha ránk is néztek: megvetőn -
- Mit álltok lenn a poros úton?
Nem sokkal jobb a fatetőn?!
Nem jobb keringőzni alá s fel,
lomb árnyékán, nap sugarán,
vidáman harsogó körömmel,
vadul egy vén fa sudarán?!...
A bölcs természet hozta őket
szemünk elé bizonyosan,
hogy biztasson hogy bátorítson
titkosan és világosan.
Mentünk tovább, el is feledtük
a bohó kis mókusokat,
de szívünket megvágta körmük
s szívünkből szerelem fakadt.
Most úgy teszünk mint ők: alá s fel
a vén életfa sudarán,
kergetőzünk, én, barna férfi
s te szép aranyhajú leány.
Aranymókus! Megállj, ne szökj el,
megfoglak úgy is... Ám szaladj, -
annál nagyobb lesz az öröm majd,
ha önként megadod magad!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése