Csatkai József: A kukorica

Születése hajnalán felsóhajtott Zöldike:

-      De édes a napsugár!

Majd jött a Harmat néni és megmosdatta apró leveleit.

-      Jaj, de jó! Jaj, de jó! – kiáltotta Zöldike boldogan.

-      Mi a jó, testvér – kérdezte a szomszédja, aki egy nappal idősebb volt nála.

-      Ez a két jó barát – magyarázta a szomszéd – minden reggel meglátogat bennünket.

Nemsokára jött egy harmadik barát is: Katica néni, vagy röviden Katóka. Katóka kis piros szárnyú, gömbölyű bogár volt és rászállt Zöldikére. „Kis levélke, fiatal levélke, megtanítlak számolni. Számláld csak meg a pettyeimet szárnyaimon! Zöldike rákezdte: Egy, kettő, egy, kettő, egy, egy…

-      Ó, te kis buta – szólt Katóka – látszik, hogy milyen fiatal vagy, háromig se tudsz még számolni. No, majd ha nagyobb leszel.

Katóka elrepült, de másnap ismét meglátogatta Zöldikét.

-      Számold meg a pettyeimet, Zöldike!

-      Egy, kettő, három!

-      Már háromig tudsz számolni. Látszik, hogy egy nappal öregebb vagy. Növekszel és művelődöl.

Egy hét múlva Zöldike már akkora és olyan művelt volt, hogy meg tudta számolni Katóka mind a hét pettyét. Ekkor érkezett a mezőről táncmestere: a Szellő. Fütyölt és tanította táncolni a fűszálakat és a leveleket. Zöldike is járta az andalgót meg a palotást. Tánc közben a szomszéd odahajolt Zöldikéhez és szégyenkezve súgta:

-      Tetűm van, csíp, úgy fáj!

Éppen most jött Zöldikéhez látogatóba Katóka. Zöldike mindjárt elpletykálta neki, hogy mi baj van a szomszédban.

-      Csak ez a baj? Majd teszek róla! – s ezzel Katóka odarepült a tetves levélhez és megette a levéltetűt.

-      Köszönöm, Katóka, jere el máskor is!

-      Ide is gyere, hozzám is gyere! – kiáltozták más levélkék.

Katóka pedig sorra tisztította őket.

Egy reggel nem jött el a harmat. Ami azonban nagyobb baj volt, Zöldike mellett egy csúnya, nagy csalán nőtt s elszívta a földből Zöldike mellől a vizet. Zöldike szomjazott s a csalán megégette epedő leveleit. Arra sétált egy kislány, Magduska, virágot szedett édesanyjának. Meglátta a csalánt Zöldike mellett:

-      Hín, de csúnya csalán! – mindjárt kitépte és félredobta.

Zöldike megkönnyebbülten sóhajtott fel. De a hőség és a szárazság egyre fojtóbbá lett. Napról-napra gyengült és bánatos volt, mivel se Katóka, se Harmat néni nem jöttek.

-      Talán már meg is haltak mind a ketten? Én se bírom már tovább, holnapra meghalok! – így siránkozott Zöldike.

Eközben beborult az ég, villámlani, mennydörögni kezdett és sok ezer levélke istenfélően megborzongott. Egyszerre csak megeredt a záporeső és hullt diadalmasan zuhogva. A sok szomjas virág és levél annyit ihatott, amennyit csak bírt. Minden beteg meggyógyult, minden haldokló feléledt. Amikor pedig a zivatar múltával kisütött a nap, olyan csodálatos illat volt a mezőn s a színek mennyei szépek voltak. Végre Katóka is megjelent, alig találta meg Zöldikét.

-      De nagyra nőttél, Zöldike! És milyen szép vagy! – Katóka megcsókolta Zöldikét, közben megsúgta, hogy a jó Isten megajándékozta néhány apró Katókával. – Ha nagyobbak lesznek elhozom őket bemutatni, - s ezzel már röpült is a kicsinyeihez.

Zöldike pedig hétről-hétre nagyobb lett, szép kukorica virágbuga nőtt a fején. A bugából virágpor hullt alá, ezzel a porral beporozta a torzsáját. A nyár végére a legszebb kukoricatorzsává fejlődött.

Kíváncsiak vagytok további sorsára? Elmondhatom, mert véletlenül tudom.

Amikor az érett torzsáról lemorzsolták a szép kukoricaszemeket, éppen tüzes volt a kályha. A tüzes lapra rászórták a kukoricaszemeket, lett belőlük finom pattogatott kukorica. Magdika a zsebéve rakta és elment egyik barátnőjéhez. Az utcán találkozott egy kis rongyos koldusgyerekkel.

-      Jaj, de éhes vagyok, kisasszonykám, adj valamit!

Magdika habozás nélkül a zsebébe nyúlt s az utolsó szemig az éhező gyermeknek adta a pattogatott kukoricát.

Így tehát Zöldikének nemcsak az élete, hanem a halála is szép volt.