Mindenkinek van itt hibája sok:
az én hibám, hogy verseket irok.
Széttépem én az élet-szálakat,
de ez a gyöngém mégis megmaradt.
Ahányszor egy szép táj elém kerül,
ahányszor egy barát szivemre dül,
dalolni kezdek s egyre fújom, fújom,
minthogyha egy Istent látnék az úton.
Mióta a Császár elüldözött,
künn élek a magas hegyek között.
Ha befejeztem egy uj versemet,
a Keleti Sziklához fölmegyek,
ráhajlok a fehérlő sziklapartra,
kezem a fák zöld fürtjét simogatja
s őrült dalom ugy harsog, hogy a bámész,
riad madár meg a majom reám néz.
Ki is nevetnének. Jobb élni nékem
ezen az ember-nem-lakott vidéken.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése