Ősz Róza: Vonaton

Magasra szállt a vonat füstje, a prüszkölő mozdony szánalmas nyikorgással vonta tovább a kocsikat. Ez nem a gyorsvonatok őrült robogása, itt már benne vagyunk egy nyugodtabb élet lassú medrében. A csöndes falusi házak nyugalma ránehezül a mi mozdonyunkra is. Érezzük minden állomáson, hogy nem szívesen indul, szeretne már hosszan állni, mint azok a púpostetejű házak.

Hárman vagyunk a fülkében, egy idős ember, egy féllábú diák és én. A vonat kerekeinek csattogása közé beerőszakoltam valami nótát, aztán mikor beléuntam, elnéztem a tova mozgó, hullámzó vetéseket. Egyszerre csak az ajtó nagy robajjal felnyílt s egy, első tekintetre diáknak látszó fiú meglepetve szólt rá a féllábú útitársamra.

-      Te is hazajössz, Dénes?

-      Haza. Kiszöktem a betegszobából – nevetett Dénes. – Tegnap még 39 fokos lázam volt, de nem tudtam ott maradni. Valami megmagyarázhatatlan, különös érzésem van.

-      Te mindig ilyesmivel rémíted magadat?

-      A lábam teszi. Ez a csonka láb. Érzi, hogy mennyivel hasznavehetetlenebb, mint volt s akaratlanul minden bajt megérez.

Az ajtó becsapódott. Megint hárman maradtunk. Dénes cigarettára gyújtott, kihajolt az ablakon s olyan gondtalan, jó kedvvel kezdett dudorászni, mintha elfelejtett volna mindent e világból, ami rossz. Nem zavarta énekét falába kopogása. Mint a lepergő cigarettahamu, úgy tűnt el róla is a bánat. Amint meg-megnézett egy-egy eltűnő fehér tornyot, azt hiszem, hogy ő már otthon volt, lassú mozdonyunkat megelőzte.

A vonat megállt s a kis állomásról falusi nénikék köszöntek fel. Nehézkesen, átalvetősen fölkapaszkodtak a folyosóra. Dénes eléjük ment mosolyogva, gondtalanul.

-      Hát jön az úrfi?

-      Megyek, Zsuzsané, én is…Magok merre jártak?

-      Csak erre voltunk, úrfi s azért jöttünk ide, kérdezzük meg: tudja-e, hogy a tekintetes asszony meghalt?

Nyersen, minden kímélet nélkül darálta el a szavakat Zsuzsané s később tette hozzá: „Isten nyugtassa!”

A fiú sápadtan fogódzott bele az ajtóba s heves zokogásba tört ki. Rajtam is végiglebbent az elmúlásnak el nem kergethető, komor érzése. A tavasz minden derűje szerterettent erre az erős, görcsös zokogásra.

-      Miért mondták meg itt, most?

-      Ne keseredjék el az úrfi. Nagy az Isten dolga, nem lehet ellene tenni. Isten áldja meg az úrfit, mi megyünk, mert a jegyünk nem erre a kocsira való.

-      Megyek én is magukkal.

Elvitte a csomagját. Bicegő falába belekoppant a vonat kattogásába. Ment, ment megtudni a keserű valót. Nekem a fülembe csengett az elkeseredett hang: „Miért mondták itt meg?”

Át sem adhatta magát a bánatnak, mert az idegen tekintetek kíváncsian, kérdően tapadtak reá. Figyeltem az állomásokat, hogy hol száll le az én útitársam. Amikor leszállt, lehorgasztott fővel indult meg a falu felé.

Elgondolkoztam. Ezt a hazatérő diákot nem fogadja szerető csókkal senki a kapuban. Nem készítik estére a kedvenc vacsoráját. Nem szidja meg senki szép, szerető szóval, hogy eljött betegen. Nincs, aki ápolja, mert a tekintetes asszonyt, az „ Isten nyugtassa”, tegnap temették el…