(Szerzette börtönében, hová a palotában vívott bárbajáért jutott)
Börtön mélyén lakozom,
lázasan sóhajtozom,
félve félek,
hanem, lenne bár okom
kínomat elmondanom,
szótlan élek.
Mennyit hallgatok, nagy Isten,
hogy parancsod teljesítsem:
nem beszélek,
sebet rejtsen bár az ingem,
heverjek bár deszkapriccsen,
szótlan élek.
Vállam a szerelem nyomja,
ő rak a szószátyár gondra
kötőféket:
jó órában legyen mondva,
édes ok gyászos bolondja,
szótlan élek.
E bajban, ahol lakásom,
rádköszöntöm áldomásom,
gonosz lélek.
Noha nincs itt maradásom,
míg el nem jön távozásom
szótlan élek.
De nagy legyen ám jutalmam!
Hallom, csúfolja siralmam
nevetésed!
Mindenem e tétre raktam,
ezért tettem föl magamban:
szótlan élek.
Színlelt szívem azt mutatta,
elhidegült, bár haragja
égve égett:
ért is elég baj miatta,
megtöretve, elhagyatva,
szótlan élek.
Vígan élnék szégyenemben,
csak ne ölné így a lelkem
ennyi méreg:
de mert látlak élvezetben,
s más aratja, mit vetettem,
szótlan élek.
Fogytán lenne bár türelme,
rossz soromnak szorgos elme
vetne véget:
tekintek hideg szemedbe,
halálos itéletembe,
s szótlan élek.
Tudom én, e panasz hangja,
gyötrelmeim szülőanyja,
kéj tenéked.
Isten letekint a rabra,
de mert üdvét halogatja,
szótlan élek.
Hívedet hogy meglásd itt,
dühöd haraggal komázik
alku végett:
s bár jogtalan volta lázít,
mivel csak szeszélynek látszik,
szótlan élek.
Tudod te: oly fájdalomról,
melyre csak gazdája gondol,
szólni vétek:
kinek esze: sok a jóból,
ha ez kivált haragodból:
szótlan élek!
Nagy a bajom, hihetetlen,
lepleznem itt is lehetetlen:
szörnyűséget:
de hogy lássam, mire mentem,
itt kell-e tán meggebednem?,
szótlan élek.
/Ford.: Orbán Ottó/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése