melyet két fiának elvesztésekor szerzett
Én nehéz nyelvem
nehezen mozdul,
vágyom vonni
dalom mérlegét,
Vidur furfangja
fel nem vidít,
görnyedek íme
gondolat-várban.
Rán úrnő
földrevert,
sorsom siralom,
megvam szakadt,
tenger tépé
fajom fonalát,
fontam szálát
ifjan magam.
Bánat, volna csak
kard a kezemben,
sírna a Serhabos
setét óráján,
viharos vízzel
megverekednék,
haddal égetném
Aegir hatalmát.
De vagyok immár
igen vén,
fiam-gyötrővel
vívni gyarló,
látván látja,
nézvén nézheti:
nincs a vénnek
serege semmi.
Mostan emlékezem:
emelé magához
kőrisemet, Nemző,
népe körébe,
fajtám fáját,
magomból fakadtat,
hajló hajtást
asszonyom méhéből.
Volnék híve
Hadak Urának,
őbelé vetném
bizodalmam,
fordítá mégis
éntőlem fejét,
Győzelem-Szerző
gyalázatra vetne.
Főt nem vetek
Vili vérének,
istenek urának
immár soha:
adjon énnékem
a Csavaros Eszű
váltságot könnyemért,
véres kincsért!
Taníts engem
Erős Isten
Hadnak Ura
hibátlan dalra,
eszemet adván
engem küldöze
ádáz dühvel
álnokok ellen.
Én nehéz sorom:
kardot és sírt
összvefog mostan
Mélynek Úrnője,
immár neki csak
hajtom nyakam,
igaz szívvel
esdem irgalmát.
/Ford.: Orbán Ottó/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése