Gál Lajosné: A páva

Gyönyörű, aranyos palotában lakott a páva. Méltó volt ez a hely az ő nagy szépségéhez, amelyre olyan büszke volt. Szerette, ha megbámulták a vasrácson keresztül, amikor végighúzta kék és aranyban játszó hosszú uszályát a zöld pázsiton. Szomszédságában lakott egy kis szürke tyúk. Néha szóba állott vele a kerítésen át és jól esett hiúságának, hogy a kis tyúk úgy csodálta őt.

A páva nemcsak szépségéről volt híres, hanem az állattársainak rendezett fogadásokról. Az állatok seregestül jöttek és dicsőítették szépségét és gazdagságát.

A hízelgő cica ilyenkor így beszélt:

- "A teremtés koronája" nem az ember, hanem te vagy, remek tollazatú pávamadár. Méltó volnál, hogy királyok hordozzák uszályodat.

A páva ilyenkor még magasabbra emelte díszes kis fejét, és örült, amikor látta, hogy a pulykát majd szétveti a - " pulyka méreg."

A kis tyúk igen szeretett volna látni egy úri társaságot, s bár nem volt hivatalos, mégis gondolt egyet és átment. Meg akart húzódni szerényen a sarokban, de alig telepedett le, már ott volt a páva inasa, a pincsi kutya, és igy szólt hozzá:

- Arra kéret a gazdám, ne zavard most jelenléteddel az úri társaságot, mert nagyon feltűnő a te szürke ruhád ebben a fényes gyülekezetben.

- Azt gondoltam, hogy engem úgysem lát senki - felelte a kis tyúk könnyezve, búsan, lehajtott fejjel és indult kifelé.

Látta a pompás ételek alatt roskadozó asztalokat, s még búsabb lett, mert az ő begyében alig volt egy-két sovány giliszta.

A páva nem tudta, hogy a kis tyúk éhezik, mert küldött volna néha néki egy kis elemózsiát. Nem volt rossz a szíve, de nagy hiúsága önzővé tette és nem jutott eszébe, hogy a mások bajával törődjön. A jótékonyságot csak úgy gyakorolta, ha dobra verhette és dicsérték érte.

Hosszú idő telt el a nevezetes estély óta és a kis tyúk visszahúzódva élt házikójában, nem is tudta, mi történik a szomszédban. Ott pedig szomorú dolgok folytak. A sok mulatozás alatt kiürült az éléstár. Lekopott a drága aranyozás a kastélyról. A legnagyobb baj az volt, hogy beteg lett a páva is. Betegsége alatt kihulltak gyönyörű tollai, amelyekkel oly büszkén seperte végig a pázsitot. Szolgái és barátai elhagyták, csak a kis pincsi kutya maradt mellette. Még az sem lett volna, aki ápolja, ha ez a hű állat is cserben hagyja.

Egy nap kijött a kis tyúk, hogy felszedegesse a földre hullott eperszemeket, mikor meglátta a pincsi kutyát. A kerítés mellett kaparászott.

- Mit csinálsz ott, kis kutyus? - kérdezte nyájasan.

- Gilisztát és valami magfélét keresek a gazdám részére.

- Hát most nem a pávánál szolgálsz?

- Ott szolgálok biz én, de beteg szegény és nincs mit egyék.

Elbeszélte, hogy mindenki elhagyta nyomorúságában a szegény pávát. A kis tyúk egyszerre elfeledte minden sérelmét, csak azt érezte, hogy valaki búsul és szenved, mert elhagyatott. Vette kis kosarát, teleszedte eperrel és sietett át a hajdan büszke pávához, akire alig lehetett ráismerni. Ott maradt mellette, ápolta, gondozta, míg újra szép és egészséges lett. Akkor így szólt a páva:

- Bocsáss meg, kis tyúk, mert én téged valaha igen megbántottalak. Most látom, hogy a szépség és a gazdagság mulandó. Csak a jóságnak van örök értéke. Mindenki elhagyott, akikkel együtt mulattam, csak te álltál mellém nyomorúságomban.

- Nem tehettem egyebet - szólt szelíden a kis tyúk.

- No lám, a kis tyúk! - mondta magában a pincsi kutya. - Nem is olyan tyúkeszű, mint gondoltam.