Szorgalmas ember volt a gazda, mindennap felkelt hajnalhasadtával, a lovacskát megetette, megitatta, aztán fogta a boronát, ekét, kapát és ment a mezőre dolgozni. Ott dolgozott napestig a lovacskájával.
Ha jött az ősz, behordták a termést, kinyomtatta a lovacska a gabonát, elvitte a zsákokat és liszttel teli hordta őket haza. így ment ez éveken át... De hogy télen se tétlenkedjenek, olyankor befogott a gazda a szekérbe és elmentek az erdőbe fáért.
Teltek-múltak az évek és egy szép napon a lovacska, akinek megvolt mindene, friss szénája, ropogós zabja, meleg istállója, elégedetlenkedni kezdett és így gondolkodott magában:
- Bizony nagyon önző ember az én gazdám! Nyáron azért dolgoztat, hogy télen legyen gabonája, lisztje, ropogósra sült cipója. Télen meg az erdőt kell járnom, hogy legyen mivel fűtenie. El is megyek én innen úgy, hogy sohasem lát többet!
Úgy tett, ahogy mondta! Egy őszi napon a gazdája felszerszámozta, hogy majd behajt vele a városba, de a lovacska azalatt, amíg a gazdája bent járt az istállóban, fogta magát és elment világgá.
Ment, mendegélt...Öreg este volt már, mikor a vadmacska odújához ért. A vadmacska éppen vadászatra indult. A lovacska megszólította:
- Jó vadmacska, adjon Isten! Egyenesen hozzád jöttem, mondd meg nekem emberségből, hogyan élsz meg ember nélkül?
Felelte a vadmacska:
- Hogyne mondanám, mikor szívesen megmondom! Este, amikor a nap betakaródzik a sötét felhőbe, lesurranok odúmból, ahol lakom, felkapaszkodom egy fára: kilopom a fészekből a madárfiókát, meglesem az ágon csüngő denevéreket, bekapom és megeszem. Hej, nehéz mesterség az enyém!
- Hm...hm...kár...kár...fára mászni nem tudok, egérrel csak koplalok. No, de azért köszönöm a szívességét, továbbra is jó barátok maradunk - szólt a lovacska és tovább indult.
Ment tovább, mendegélt, egyszer egy nagy mocsárhoz ért, melynek partján hosszú lábú, piros csőrű gólyák kelepeltek. Odalépett, köszönt illendően.
- Gólya néni, adjon Isten! Egyenesen hozzád jöttem, mondd meg nekem emberségből, hogyan élsz meg ember nélkül?
- Szívesen megmondom, miért ne mondanám! Mocsárban él a béka, rák, az ad gólya-lakomát. Hosszú csőrrel kutatok, s ha van mivel, jóllakok. Hej, nehéz mesterség az enyém!
- Haj...haj...haj...haj...hosszú csőröm nincs nekem, a béka nem eledelem. No, de azért jó barátok maradunk, köszönöm a szívességét...szólt megint csak a lovacska és ment tovább.
Útjában találkozott a rókával. Rákezdte a mondókáját, de a róka közbeszólt: - Tudom már, tudom már, a tarka farkú szarka is csörgi már a fán, hogy mi járatban vagy! Ide hallgass hát:
- Az én példámat nem követheted, mert én vendéglőstől hordhatom a kosztot. Éjnek idején belopakodom az udvarára és mindennap elhozok tőle egy csirkét vacsorára. Ezt pedig sehogyan sem ajánlhatom neked: ügyes sem vagy, kerítésen se tudsz átbújni, no meg a csirkét sem tudnád megfogni.
- De azért vagyok én róka, hogy jó tanáccsal szolgáljak neked! Eredj, lovacskám, ott van egy zabtábla, idelátszik, hogyan hullámzik a szélben, menj és lakj jól, kedved szerint!
Megfogadta a jó tanácsot a lovacska, begázolt mélyen a zabtáblába és jóllakott kedvére. Másnap, harmadnap ugyanígy cselekedett. De negyed napra kijött a gazda és látta, hogy valaki dézsmálja a zabot. Így szólt a fiához:
- Megérett már a zab, jó lesz aratnunk, úgyis dézsmálja valaki éjszakánként.
- Nem bánom, édesapám, hát arassuk le - felelte a fiú.
Amint mondták, úgy cselekedtek. Mind egy szálig learatták a zabot. Jön ám este a lovacska éhesen, keresi a zabot, hát csak szúrós szára maradt a tarlón. Sebaj, jó lesz a fű is - gondolta a lovacska. De a füvet elperzselte a nap úgy, hogy egyetlen szálat sem talált a mezőn.
Étlen-szomjan bolyongott a földeken, lógatta a fejét, búsult nagyon. Eszébe jutott, hogy gazdája nemrégiben jó friss füvet hordott fel a padlásra, begyűjtötte a gabonát a csűrbe s ősszel is, télen is jól tartotta őt zabbal. Igaz, dolgoznia kellett érte, de télen-nyáron megvolt a jutalma: a finom abrak.
- Hej, de oktondi is voltam, hogy elégedetlenkedtem, amikor jól ment a sorom! - sóhajtozott, s egyszer csak kapta magát és visszaballagott gazdájához.
Az meg jó szívvel fogadta, megbocsájtott neki:
- Most legalább te is próbáltál világot és a magad szemével láttad, hogy munka nélkül csak ideig-óráig lehet élni.
/Ford.: Vajda István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése