A tél elhúzódott. Ami kis hó maradt,
felszivta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab,
mely a fehér király palástjából szakadt.
A partokon immár kizsendül a zöld.
Egy-egy kerek, barna folt a szántóföldön:
ez az elment télnek nedves lábanyoma,
s egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön:
a megjött kékszemű tavasz lábanyoma.
Ó, ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,
belémélázva a parázsló tűzbe.
Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot,
és a házereszről lecsüggő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.
Csakhogy itt vagy te szép, te kedves kikelet!
Teritsd ki, teritsd ki zöld bársony szőnyeged!
Ékesitsd ezüsttel a fűzfagallyakat!
Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!
Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred az élet az egész határon.
Még a macskánk is felhunyorog az égre,
és tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyújtózik, s alszik a napnak melegén.
S előkivánkozik, ki a napsütésbe
minden, ami csak él - báró avagy bárány.
A tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha vagy húsz citrom gurulna mellette.
El-elnézem gondos, jó anyai képét,
amint hívja őket kotyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.
Tyű, micsoda öröm az ő vertyogása!
Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De ime, felrikolt: - Hátam mögé, népem,
ihol az én régi, gonosz ellenségem!
...S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán ballagdálva,
s csak úgy oldalt sandit a rémült csirkékre...
Várja a tyúk, várja, míg elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.
Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem mentek az apró iskolások.
Apró iskolások, apró mezitlábak.
Csak egy cipőnyom van, az is ferde-furda:
a cigányfiúé.Mezitláb nem járhat:
madzaggal köti át, s mégis úr a Gyurka!
A beteg Könczölné, ez is idekint van:
kihoztta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-dikón fekszik mozdulatlan,
behunyt szemmel tartván orcáját a napba.
Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.
Ó, nap, nézhetetlen orcájú istenség!
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja vagy te a világnak!
Mikor fölemeled tündöklő orcádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s a harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz te, minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra.
Ó, ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja!
S ahogy így megállva imádom a napot,
azokra gondolok, kik szintén imádták.
Micsoda más lelkek, micsoda más papok,
kik a napkeltét a ligetekben várták,
virágos ligetben, szent zádogfák alatt,
s amikor a hajnal bíbora felhasadt,
s a nagy aranydeszkák az égre villantak,
magyarul kiálták a szent szót a napnak.
Voltak. Nincsenek. Rég megtértek a porba.
Azóta más isten került uralomra.
Emberek, istenek jönnek, meg elmúlnak.
Új éneke zendül az oltári húrnak.
S papok és bálványok átváltoznak röggé.
Csak a nap ugyanaz. Maradós örökké.
Ím, egy rögecskén, mely király szíve volt tán,
kis vörös Ilona-bogárkák fekszenek,
lapos kis hátukat a nap felé tartván,
csendesen, boldogan ők is melegszenek.
A bogár is ember: az ember is bogár.
Ugyanaz a kezdet, ugyanaz a halál.
S minden más hazugság, gőgös fejemelés.
A fő törvény a nap, meg a melegedés.
De mi lárma ez itt, a Kevi kertjében?
A vén Kevi zargat valami gyereket.
Ingujjban az öreg, s ásó a kezében.
Bizony még rázuhint, ha oda nem megyek.
- Mi bajt tett a Pista?
- Hát disznózom-adtát,
majdnem elrontotta ezt a szép barackfát.
Ma ültettem ide a szőlő sarkába.
Hát disznózom-adtát, betűt vágott rája.
Olyan már az öreg, mint a mosott kender.
Irdatlan nagy időt ért ez a vén ember!
Ha kőből lett volna, széjjelmállott volna.
Ha acélból, régen megeszi a rozsda.
Így a manó tudja, mi tartja életben,
de mindig búcsúzás szavam az öreggel:
leejtheti őt már minden kis véletlen,
s ha előbb nem, ősszel, a falevelekkel.
- Kenje be viasszal - mondom tanácsképpen -,
megél az még szépen.
- Úgy teszek - dünnyögi -, hej disznózom-adtát,
ezek a gyerekek, hogy a fát nem hagyják!
Mind én ültettem ezt. Ezt a diófát is.
Ezt a körtefát is, ezt az almafát is.
Ezt a kis barackfát magjáról neveltem.
A városból hoztam, ezelőtt hat évvel.
Olyan ez, meglássa...Azóta sem ettem:
nagyobb, mint az öklöm, és tele van lével.
S végignézi a fát, az ásóra dőlve.
- No, majd megkínálom magát is belőle.
felszivta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab,
mely a fehér király palástjából szakadt.
A partokon immár kizsendül a zöld.
Egy-egy kerek, barna folt a szántóföldön:
ez az elment télnek nedves lábanyoma,
s egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön:
a megjött kékszemű tavasz lábanyoma.
Ó, ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,
belémélázva a parázsló tűzbe.
Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot,
és a házereszről lecsüggő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.
Csakhogy itt vagy te szép, te kedves kikelet!
Teritsd ki, teritsd ki zöld bársony szőnyeged!
Ékesitsd ezüsttel a fűzfagallyakat!
Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!
Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred az élet az egész határon.
Még a macskánk is felhunyorog az égre,
és tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyújtózik, s alszik a napnak melegén.
S előkivánkozik, ki a napsütésbe
minden, ami csak él - báró avagy bárány.
A tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha vagy húsz citrom gurulna mellette.
El-elnézem gondos, jó anyai képét,
amint hívja őket kotyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.
Tyű, micsoda öröm az ő vertyogása!
Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De ime, felrikolt: - Hátam mögé, népem,
ihol az én régi, gonosz ellenségem!
...S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán ballagdálva,
s csak úgy oldalt sandit a rémült csirkékre...
Várja a tyúk, várja, míg elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.
Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem mentek az apró iskolások.
Apró iskolások, apró mezitlábak.
Csak egy cipőnyom van, az is ferde-furda:
a cigányfiúé.Mezitláb nem járhat:
madzaggal köti át, s mégis úr a Gyurka!
A beteg Könczölné, ez is idekint van:
kihoztta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-dikón fekszik mozdulatlan,
behunyt szemmel tartván orcáját a napba.
Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.
Ó, nap, nézhetetlen orcájú istenség!
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja vagy te a világnak!
Mikor fölemeled tündöklő orcádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s a harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz te, minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra.
Ó, ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja!
S ahogy így megállva imádom a napot,
azokra gondolok, kik szintén imádták.
Micsoda más lelkek, micsoda más papok,
kik a napkeltét a ligetekben várták,
virágos ligetben, szent zádogfák alatt,
s amikor a hajnal bíbora felhasadt,
s a nagy aranydeszkák az égre villantak,
magyarul kiálták a szent szót a napnak.
Voltak. Nincsenek. Rég megtértek a porba.
Azóta más isten került uralomra.
Emberek, istenek jönnek, meg elmúlnak.
Új éneke zendül az oltári húrnak.
S papok és bálványok átváltoznak röggé.
Csak a nap ugyanaz. Maradós örökké.
Ím, egy rögecskén, mely király szíve volt tán,
kis vörös Ilona-bogárkák fekszenek,
lapos kis hátukat a nap felé tartván,
csendesen, boldogan ők is melegszenek.
A bogár is ember: az ember is bogár.
Ugyanaz a kezdet, ugyanaz a halál.
S minden más hazugság, gőgös fejemelés.
A fő törvény a nap, meg a melegedés.
De mi lárma ez itt, a Kevi kertjében?
A vén Kevi zargat valami gyereket.
Ingujjban az öreg, s ásó a kezében.
Bizony még rázuhint, ha oda nem megyek.
- Mi bajt tett a Pista?
- Hát disznózom-adtát,
majdnem elrontotta ezt a szép barackfát.
Ma ültettem ide a szőlő sarkába.
Hát disznózom-adtát, betűt vágott rája.
Olyan már az öreg, mint a mosott kender.
Irdatlan nagy időt ért ez a vén ember!
Ha kőből lett volna, széjjelmállott volna.
Ha acélból, régen megeszi a rozsda.
Így a manó tudja, mi tartja életben,
de mindig búcsúzás szavam az öreggel:
leejtheti őt már minden kis véletlen,
s ha előbb nem, ősszel, a falevelekkel.
- Kenje be viasszal - mondom tanácsképpen -,
megél az még szépen.
- Úgy teszek - dünnyögi -, hej disznózom-adtát,
ezek a gyerekek, hogy a fát nem hagyják!
Mind én ültettem ezt. Ezt a diófát is.
Ezt a körtefát is, ezt az almafát is.
Ezt a kis barackfát magjáról neveltem.
A városból hoztam, ezelőtt hat évvel.
Olyan ez, meglássa...Azóta sem ettem:
nagyobb, mint az öklöm, és tele van lével.
S végignézi a fát, az ásóra dőlve.
- No, majd megkínálom magát is belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése